Tóth Gabi: Gügyögésből a felnőtt létbe - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Tóth Gabi: Gügyögésből a felnőtt létbe

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2021. máj. 9. 14:00
Tóth Gabi – Kendőzetlenül

„Miiit moooond a cicaaaa? Miáááááu…. igeeeeeen…. és a kutyus mit mond, hogy vau? Azt mondja vauuuu, igeeeeen. Ügyees vaagy, megtapsolod magad? Anya is tapsol!” És anya tényleg tapsol a telefonnak. Ismerős?

A fenti tartalmas telefonbeszélgetés egy tök fontos eseményen hangzott el, ahol a szobában rajtam kívül csupa értelmes felnőtt ember éppen megváltotta a világot… persze mi is Hannikámmal, csak kicsit másképp.

Most, hogy hosszú idő után lassan visszatérek a társadalomba, pár dolgot újra kell terveznem. Sok történetet hallottam már korábban arról, hogyan viselkednek anyukák, amikor először mennek felnőtt közösségbe (vagy akár csak bevásárolni), és mindig mosolyogtam az olyan történeteken, hogy valaki nekiáll ringatni a bevásárló kosarat, mert hirtelen azt gondolja, hogy a hordozó, benne a gyerekével. Egy ismerősöm hosszasan tologatta a kocsit az egyik bevásárlóközpontban, mire rájött, hogy nem a babakocsival van, és nem kell altatni a benne lévő banánt vagy zsemléket.

Velem ilyen nem történt (még), ellenben a múltkor azon kaptam magam, hogy a piros lámpánál egyszer csak hangosan elkurjantottam magam: „Mit mond az a fráááányaaa káááányaaaa?” Ilyenkor Hannikám rendszeresen károg egyet, amit én megtapsolok és kánonban károgunk még egy darabig… Na de a probléma az volt, hogy Hannikám most nem volt ott, egyedül ültem és károgtam az autóban.

Miután túltettem magam azon a megállapításon, hogy vélhetően megbolondultam, azért jót röhögtem magamon, de nem mindig könnyű elfogadni a tényt, hogy egy csomó olyan idegesítő dolgot művelek, amitől korábban falra másztam. Nem beszélve arról, milyen komoly frusztrációt okoz, hogy amikor egy társaságba kerülök, ne kezdjem el mutogatni a 938675896757 fotót a telefonomban. Számomra mindegyik fotó másról szól, más emléket idéz, de az eszemmel tudom, hogy egy idegennek a harmadik után már mindegyik egyforma és még ha szeret is engem, már csak udvariasságból mondja a sokadik kép után, hogy jaj, de édes. Sajnos az van, hogy nehéz megállni, hogy ne beszéljünk a gyerekeinkről, hiszen amióta világra jöttek, körülöttük forog az életünk, ők a világunk, össze vagyunk nőve, és amikor elszakadunk tőlünk, még ha jól is esik kicsit felnőtt társaságban lenni, azért alapvetően eleinte olyan, mintha kitéptek volna belőlünk egy darabot. Emlékszem, egy barátnőm mesélte, hogy az első gyermeke születése után közel egy évvel mozdult ki először a férjével kettesben, mert születésnapjára azt kapta, hogy egy szállodában vett ki a férje egy szobát. Romantikus estét terveztek kettesben gyertyafénnyel, amiből az lett, hogy a vacsora végére egymás telefonjában nézegették a fotókat szerelmük gyümölcséről és idézték fel a képek készítésének emlékezetesebb pillanatait. „Emlékszel? Itt mondta ki először, hogy apa. Igen, és itt meg leette magát a sütőtök krémmel. Igen, jaj istenem, milyen pici volt…. igen, és arra emlékszel, ahogy lepisilt, amikor az autó csomagtartójában próbáltuk tisztába tenni? Istenem, igen”.

"Az, hogy most többet leszek távol a gyerekemtől, embert próbáló lesz, de igazából csak nekem."

Na a sztori vége az lett, hogy addig nosztalgiáztak, amíg az éjszaka közepén hazamentek, mert arra jutottak: ők még nem állnak készen arra, hogy a gyerekük nélkül töltsenek egy éjszakát. A gyerekük persze édesdeden aludt, és teljes biztonságban volt a nagymamával. Ez azért talán picit túlzás, de mióta anya vagyok, rájöttem, hogy tulajdonképpen semmi nem túlzás és minden az. A blog legelején idézett beszélgetést például nem tudtam volna elképzelni korábban, de az a helyzet, hogy szinte mindennek ellentmondok, amit korábban nem tudtam elképzelni magamról. És ez így van jól.

Az, hogy most többet leszek távol a gyerekemtől, embert próbáló lesz, de igazából csak nekem. Ő boldog lesz a csodálatos nagymamákkal és nyilván naponta sokszor fogunk „károgni” Messengeren, meg anyut is számtalan alkalommal hívom majd, hogy biztosan jó arányban keverte-e be a tejpépet, de igyekszem nem parázni már ezen. Rájöttem, azért tartottam attól korábban, hogy ha majd újra kicsit visszatérek a képernyőre, mi lesz, mert féltem attól, hogy mások mit fognak gondolni/mondani. Mostanra már nem izgatom magam, mert rájöttem, hogy nem lehet megfelelni mindenkinek és nem is kell. Sokan így élik le az életüket, hogy mások véleményétől, ítéletétől félnek, nekem 32 év kellett ahhoz, hogy ezt elengedjem.

Vállalom, hogy hiányzott egy kicsit a régi életem, a hivatásom, a közönség, a színpad. Ugyanakkor nyomaszt, hogy meg fogok-e felelni, helyt tudok-e állni, mert jelenleg azt érzem, hogy alapvető szavak nem jutnak eszembe. Ráadásul sokkal fáradékonyabb vagyok, teljesen más lett a bioritmusom. Próbálok bízni magamban, és abban, hogy fizikailag, mentálisan és lelkileg is vissza tudok majd térni a társadalomba.

Nehéz bevallani, de azért azt írtam, hogy bízom benne, és nem azt, hogy biztos vagyok benne, mert jelenleg még arra is nehéz rászánnom magam, hogy vásárolni menjek. Annyi ideig voltam önszántamból bezárva, hogy még nehéz kimozdulni. Nem akarok emberek közé menni, keresem a kifogásokat, hogy a biztonságos otthonból kimerészkedjek a nagyvilágba. De tudom, hogy ezt is leküzdöm majd, mert napról napra egyre tudatosabban élek, és ez nagyrészben nektek is köszönhető. Annak, hogy írok, és folyamatosan kapom a visszajelzéseket Tőletek, hogy tudom, nem vagyok egyedül a félelmeimmel, az érzéseimmel, vágyaimmal.

A pánikbetegségről írt bejegyzésem után például rengeteg üzenetet kaptam, és nagyon jólesett.

Jól is jött most a sok biztatás, mert képzeljétek, ahogy a húsvéti nyuszi hozta az első oltást, úgy kaptam meg Anyák napján a második vakcinámat. Hogy féltem-e? Nagyon! Voltak-e tüneteim a következő napokban? Hajjaj! Még most sem vagyok százas, de amit szintén megtanultam az elmúlt időszakban, hogy ki kell választani egy (max. 2) embert, akiben feltétel nélkül bízunk és annak az illetőnek a tanácsait fogadjuk meg. Hirtelen a 10 millió virológus országa lettünk és a ránk zúduló információáradat szinte fullasztó. Az én környezetemben is vannak oltásellenes, oltástól félő emberek, akiknek a rettegése néha engem is megbénít, de akkor felhívom az én drága orvosomat, Dr. Salacz Andrást, aki 3 perc alatt képes megnyugtatni. Meg is fogadtam, hogy ebben a kérdésben csak rá hallgatok, és azokra az orvosokra, akik nem az interneten „szerezték” az orvosi diplomájukat…

Szóval ismertek, nem én lennék, ha nem kezdenék el ideológiát gyártani arra, hogy miért pont Anyák napján hívtak be a második oltásra. Hát persze, hogy gyártottam és zárásként meg is osztom veletek. Anyának lenni hatalmas felelősség. Ezzel minden egyes nap tisztában kell lennünk. És a felelősség nemcsak abban merül ki, hogy mit adunk a gyerekünknek enni, visszük-e eleget levegőre, tanulunk-e vele később stb., hanem azt is jelenti, hogy felelőségteljes döntéseket tudjunk hozni saját magunk érdekében is. Ez szólhat arról, hogy visszaállunk-e dolgozni, amikor úgy érezzük, hogy készen állunk rá, vagy arról, hogy vállaljuk az oltást, mert fontos nekünk a saját, a családunk és a környezetünk egészsége.