Tóth Gabi: Ez nem hiszti! - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Tóth Gabi: Ez nem hiszti!

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2021. ápr. 25. 14:00
Tóth Gabi – Kendőzetlenül

Gyakran hangoztatom, hogy én akkor szoktam valamiről „panaszkodni”, amikor már túl vagyok az okon (mármint a panasz okán), és tanultam belőle. Ezt is főleg azért, hogy segítsek vele esetleg azoknak, akik éppen benne vannak egy hasonló helyzetben és jól jön nekik, hogy járhatnak az általam kitaposott úton. Jelen esetben is ezért teszek kivételt a pánikbetegséggel.

Szóval a múltkor ecseteltem, hogy mennyi szorongás és aggódás volt az oltást követő pár nap, ahelyett, hogy végre felsóhajtottam volna. Tudom, hogy most sokan megint a homlokukhoz csapnak, hogy ez a Tóthgabi mindig aggódik valamin, és tudjátok mit, igazuk van. Hiszen pánikbeteg vagyok. Egy pánikbetegnek pedig bizony nem annyira tesz jót ez a helyzet, amiben vagyunk több mint egy éve. A múltkori bejegyzésemben leírtam, hogy sok mindenért hálás vagyok, amit a pandémiától „kaptunk”, de ez sajnos nem jelenti azt, hogy ne lett volna fokozottan jelen az életemben a pánikbetegség és a pánikrohamok… A pánikbetegségen még nagyon nem vagyok túl, és gyanítom, ez már elkísér életem végéig, csak megtanultam élni vele, és kordában tartani. Viszont mivel számtalan levelet kapok naponta, főleg anyukáktól, akik először élnek/éltek át az elmúlt hónapokban pánikrohamot, úgy érzem, muszáj erről beszélni.

Amikor jön a mindent elsöprő halálfélelem…

Sajnos rengeteg ok van arra, hogy szorongjunk és akiben van hajlam, az most szorong is. Az emberek félnek a vírustól, félnek az oltástól, félnek egymástól, félnek a következményektől, félnek a félelemtől. Bármit mondanak vagy tesznek, az jó eséllyel valakinek nem tetszik, ezért félnek felvállalni a véleményüket, mert nem akarnak több konfliktust. Az emberek másik fele meg akkor is megmondja véleményét, ha senki nem kérdezi, és más szavait meg sem hallja. Aki másképp gondolja, az úgyis hülye és felelőtlen... Mindkét oldalról... Persze, hogy sokkal több ember szorong, több a pánikroham. Még az a barátnőm is felhívott múlt héten, akiről soha nem gondoltam volna, mert szinte mindig erősnek tűnik, és tudom, hogy korábban nem is hitte, hogy ez egy valós betegség. Utólag bevallotta, hogy egy hisztinek gondolta, amit ésszel le lehet győzni. Most belátta, hogy tévedett, és elmesélte, hogy nagyon is valósnak élte meg az összes tünetet (erős szívdobogás, szédülés, végtagzsibbadás, és a mindent elsöprő halálfélelem). Mert bizony a pánikroham ilyen. Jöhet nappal egy stresszhelyzetben, de jöhet teljesen váratlanul, akár alvásból erre ébredve. Nekem legutóbb úgy volt pánikrohamom, hogy éppen magamon altattam Hannit, és minden előzmény nélkül egyszer csak éreztem, ahogy kezd elhatalmasodni rajtam. Miközben a nyugalmat kellett volna sugároznom, a biztonságot ennek a kis életnek, éreztem, hogy belül vihar készülődik, és ha most nem uralom, akkor olyan tornádó lesz, ami mindent elsodor. Magamért sokkal nehezebben sikerül ennyire összeszedettnek lennem, de a lányomért mindenre képes vagyok, és ez számomra is most derült ki igazán.

Én ízekre szedem a tárgyakat

Nekem az úgynevezett VAKOG módszer jött be eddig a legjobban. Ez nagyon röviden az érzékszerveink által szerzett tapasztalatainkra utal (valami milyen külsővel rendelkezik, milyen hangja van, milyen a tapintása, milyen az illata, milyen az íze).

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy mielőtt teljesen elhatalmasodna a pánik, ránézek egy, a helyiségben lévő, teljesen hétköznapi tárgyra és elkezdem „ízekre szedni”. Elemzem egy csomó olyan szempont szerint, ami alapján amúgy biztosan nem tenném. Például: „Az ott egy buddha festmény. A képnek érdes a felülete, és a múltkor beleakadt a ruhám. A buddhának nagy a feje és jó hajlékony. Emlékszem, hogy a költözésnél alig fért be az ajtón, olyan nagy, és a Krausz alig bírta el. Jó ízesen káromkodott, miközben cipelte…” stb. Szóval rá kell venni az agyunkat arra, hogy teljesen más irányba menjen, magyarul nagyon tudatosan el kell terelni a figyelmünket. Közben esetleg lassan kortyoljunk vizet, vagy ha tehetjük, mossuk meg az arcunkat. Nem baj, ha sírunk, ilyenkor fontos, hogy ha kell, jöjjön ki a feszültég. Anyukáknál fokozottan, hiszen a kicsi gyerek különösen érzékeny az anya rezdüléseire és megérzi, ha feszült. Ez teszi az egészet még nehezebbé, hiszen az okozza a legnagyobb feszültséget, hogy a gyerek miatt állandóan kontrollálni akarjuk magunkat, ami még nagyobb stressz, mert nem akarod, hogy ő érezze.

Velem többször előfordult, hogy ilyen helyzetekben, amikor nem bírtam, felrohantam a fürdőbe, megmostam az arcom hideg vízzel, jó alaposan kibőgtem magam és utána mentem csak vissza Hannihoz.

Higgyetek magatokban!

Szóval, kedves sorstársak, nem kell szégyenkeznetek, ha pánikbetegek vagytok, nem kell eltitkolni, sőt! Kérjetek segítséget. Meg fogtok lepődni, hogy akár a környezetetekben is hány emberről fog kiderülni, hogy volt már pánikrohama. A pánikroham azért (is) roppant ellentmondásos, mert pont az az előnye, mint a hátránya. Belülről az ember borzasztóan felnagyítja és nagyon valósnak éli meg, miközben kívülről talán semmi nem látszik. Ez nekem, amikor Hannit altattam, nagyon jól jött, mert úgy éreztem, hogy a szívem ki fog ugrani a helyéről és elképzelhetetlennek tűnt, hogy őt nem ébreszti fel az eszement kalimpálás, én olyan hangosnak hallottam a saját fülemben. Azt is éreztem, hogy legurulok az ágyról, úgy forog velem, és hogy a karom, ami a békésen szuszogó kis testén nyugodott, mázsás súlyként nehezedhet rá, hogy agyonnyomom. De ő ebből szerencsére semmit nem érzékelt. Ettől persze ez még annak nagyon is valós, aki éppen átéli, és semmiképpen nem nevezhető hisztinek, de ha időben segítséget kérünk (akár szakemberhez fordulunk), akkor idővel egyre jobban kezelhető.

Nem szeretem ismételni magam, de most fontos hangsúlyozni, nem vagytok egyedül! Ha kértek, biztosan kaptok segítséget, mondjátok el a családtagjaitoknak, mivel tudnak ők segíteni, beszéljétek ki a problémákat, ne hagyjátok, hogy idővel egyre nagyobbak és nyomasztóbbak legyenek. És ami a legfontosabb: higgyetek magatokban, és abban, hogy sokkal többre vagytok képesek, mint azt gondolnátok…