Mióta Hannika megszületett, olyan szerencsés vagyok, hogy lehetőségem van sokkal több időt tölteni az anyukámmal. Szinte olyan, mintha visszarepültünk volna az időben, és én újra átélném azokat a rituálékat, melyeket a családunk generációról generációra hordoz, és tanít a következő nemzedéknek. Ezek persze nem mindig tudatos dolgok, van, hogy nem is emlékszem pontosan mi történt, csak egy apró mozdulat, amiről beugrik egy érzés, egy illat vagy egy egész eseménysor. Mivel természetesen anyai létezesem fontos változása, hogy a szokásosnál is szentimentálisabb lettem, ilyenkor rögtön nosztalgiázni kezdek, és hagyom, hogy elragadjanak az emlékek.

Az egyik ilyen aprónak tűnő mozdulat, amikor pár hete anyu megtörölte Hanni orrát. Tudom, hogy furán hangzik, de anyunak van egy jellegzetes orrtörlési technikája, amiről rögtön eszembe jutott, nekem hányszor törölte ugyanígy, azután pedig hogyan mosta meg az arcom. Ezek a pillanatok annyira élénken belém ivódtak, hogy szinte hihetetlen, hogy közel 30 éve történtek. Természetesen gyakran azon kapom magam, hogy pont ugyanígy csinálom. Úgy hajtom ki a zsebkendőt, azokat a szavakat mondom közben.

Egy másik hasonló emlék akkor tört elő, amikor – szintén a közelmúltban – Hanni felsírt ébredés után és én azonnal mentem be a szobájába. Hanni rögtön megnyugodott, és valahogy én is biztonságban éreztem magam. Pont úgy, ahogy akkor, amikor hozzám jött be anno anyukám. Ő valahogy úgy tud körülölelni a biztonságot nyújtó szeretetével, mint egy bástya. Ezt érzem amúgy a Krausz mellett is, csak ebben a posztban most már nem őt akarom fényezni.

Nők, akikre büszke vagyok

De tényleg. Most inkább arról a háláról szeretnék írni, amit a családom iránt érzek. És bár természetesen a papákra és apukámra is szeretettel gondolok, most mégis a női felmenőimről szeretnék mesélni. Azokról a hagyományokról, amiket nekik köszönhetek, én is őrzök, és amiket mindenképpen szeretnék továbbadni Hanninak, mert anyáról leányra szállnak. Bevallom, nem mindig éreztem így. Volt, amikor úgy hittem, hogy el kell titkolnom, le kell tagadnom, hogy honnan jöttem, hogyan neveltek, milyen tradíciókat követek. Amikor szinte gyerekként a fővárosba kerültem, sokáig azt hittem, szégyellnem kell a származásom, mert gúny tárgya lehetek. Lettem is, és olyan emberek csináltak viccet például a hitemből, akikben a legjobban megbíztam, akiknek elhittem, hogy ők az én pesti családom, és vigyáznak rám. A hit szerves része az életemnek gyerekkorom óta. Olyannyira hozzám tartozik, hogy általános iskola alsó tagozatában katolikus intézménybe jártam, és apácák tanítottak. Borzasztó volt megélni, hogy abból űznek gúnyt, ami számomra a létezés egyik alappillére.

Hosszú időbe telt, míg megtanultam, hogy a saját családom a legjobb dolog, ami történhetett velem, és a származásom, a neveltetésem, mind én vagyok. A vallásom, a szokásaim, a gyerekkorom, mind hozzájárultak ahhoz, hogy azzá váltam, aki ma vagyok, és nemhogy letagadnom nem kell, de büszkének kell lennem rá.

Büszke vagyok a nagyikámra, akinek a sok munkától érdes keze álomba simogatott Szent György-hegyen. Emlékszem, hogy a mellkasára hajtottam a fejem, a nyakában mindig egy nyaklánc lógott, nagy M betű medállal, amit addig nyomkodtam bele a bőrébe, amig nyomot hagyott, de ő hagyta. Büszke vagyok a másik mamámra, aki mellett tüsténkedtem a vasárnapi 4-5 fogásos ebéd készítése közben, és aki megengedte, hogy segítsek pogácsát szaggatni, húst panírozni. Hatalmas családi főzések voltak, és ahogy télen bepárásodott az ablak, én mindig napocskát, szivecskét, fát és virágot rajzoltam a párába.

Az otthon melegét jelentették ezek a közös események, amik akkor rendszeresek voltak, ezáltal is növelve a kötődést, és amire manapság nem nagyon jut idő. Van is bennem egy kis szorongás, hogy hogyan fogom tudni mindezt én megadni Hanninak – ebben a nagyvárosi létben.

Büszke vagyok a nagynénéimre, akik szintén részt vettek a nevelésünkben, ami teljesen természetes volt vidéken, de erről később bővebben.

Végül, de nem utolsó sorban az én csodálatos anyukámra is büszke vagyok, aki olyan fiatalon gondoskodott rólunk, aki élére vasalta, keményítette az ágyneműt (és teszi a mai napig), mert ő így tanulta.

Anyu minden mozdulatával minket óvott

Gyerekkoromban természetes volt, akkor nem csodálkoztam rá, igazából csak most tűnt fel, hogy anyu minden családi videón állandóan sürög-forog, mint egy mérgezett egér. Folyton feláll az ünnepi ebédtől, és behoz még valamit a már amúgy is rogyásig telt asztalra. Ha a nappaliban van a család, akkor is tesz-vesz, ide rak egy párnát, oda egy nemtudommit, betakarja az egyik gyerekét, ráad egy kardigánt a másikra. Most értettem meg, hogy minden mozdulatával, lélegzetvételével rólunk gondoskodott, minket óvott. Egy csomó mindent most értettem meg vele kapcsolatban, az anyává válás során. A rengeteg küzdelmet, a mérhetetlen szeretetet, önfeláldozást, türelmet, hogy mennyi munka van ebben, és főleg abban, hogy a gyerek ezt ne vegye észre. Anyunak általában sikerült eltitkolnia, hogy fáradt, hogy elcsigázott, de volt, hogy éreztük. Én ebben is milyen szerencsés vagyok, hogy itt van velem, és nekem a mai napig segít. Neki már minden a kezében van. Amiben én még kezdő vagyok, és néha suta, azt ő pikk-pakk megoldja. Most még jobban tisztelem őt, mint azelőtt, mert már látom, érzem, amit eddig elképzelni sem tudtam.

Próbálok felnőni hozzá, és olyan anyává válni, akire majd az én lányom is büszke lehet. Próbálom ellesni a titkot, hogyan jut mindig mindenre ideje, hogyan marad többnyire higgadt, és adja át nekem is a nyugalmát.

Amikor tejlázam volt és begyulladt a mellem, ápolt engem is, mint egy gyereket, és közben gondoskodott az én gyermekemről is, amíg lázasan mozdulni sem tudtam. Fájdalmas, de egyben nagyon megható volt átélni, ahogy egyszerre vagyok anya, aki azért minden kínja ellenére próbálja fejni a mellét, hogy a gyermekét anyatejhez juttassa, és vagyok védtelen kislány, aki sír az anyukája ölében, hideg borogatással a fején, várva, hogy elmúljon a láz okozta szenvedés.

És akkor most hadd osszak meg Veletek pár gondolatot, ami mindezen emlékek leírása közben megfogalmazódott bennem, és amire céloztam már feljebb a nagynénis résznél.

A testvéremet és engem 3-4 nő nevelt egyszerre. Nyilván anya csak egy van, de körülöttünk ott voltak a nagymamák, nagynénik szinte mindig, és segítettek a teendők elvégzésében is. Egyfajta kommunában éltünk, és ez nagyon nagy biztonságot adott, amit nyilván nem akkor értékeltem, hanem amikor megszűnt. Igazából most döbbentem rá, amikor pár napot Palkonyán töltöttünk, hogy mennyire hiányzik a vidéki lét, ez a légkör. A pesti emberek elmennek egymás mellett (tisztelet a kivételnek), rohannak, nem is látják egymást. A vidéki emberek lassabban élnek, figyelnek egymásra. Ezt hallgattuk három napig: "Gyere drágám, ülj le kicsit, egyél még valamit, mesélj magadról." És amikor meséltünk, nem nyomkodták a telefonjukat, hanem érdekelte őket, amit mondtunk. A szemüket néztük beszélgetés közben, nem a fejük tetejét.

Merjünk kérni, és tudjunk elfogadni!

Szóval visszatérve arra, hogy régen több generáció nevelte a gyerekeket, elgondolkodtam azon, hogy mennyire magányosak a mostani anyák. Mindent egyedül kell kitalálniuk, nincs aki tanítsa őket, maximum könyvekből informálódhatnak. A családjuk általában messze van, maguk takarítanak, gyereket nevelnek, ha kell, tanulnak velük, gyakran dolgoznak is mellette… én őszintén nem is értem, hogy hosszútávon hogy lehet ezt csinálni. Minden elismerésem, tényleg. Amit viszont pláne nem értek, hogy ha lenne segítség, miért nem fogadják el sokan? Merjünk kérni, és tudjunk elfogadni!

Körülöttem is van pár anyuka, aki nem bízza rá a gyerekét a saját édesanyjára, aki boldogan segítene. Féltik. Tudom, hogy van egy-két szélsőséges példa, de a nagymamák azért úgy általában a világon mindennél jobban szeretik az unokáikat; a legtöbb esetben a legveszélyesebb, amit elkövethetnek ellenük, hogy kettővel több kocka csokit adnak nekik (na jó ebéd előtt), mint amennyit a szülő engedne. Nnna bumm. Szerintem Anyu is nagyon el fogja kényeztetni Hannit, és már alig várom.

Nagyon örülök, hogy a lányom ennyi féle szeretetet kap. Gábor nevelőanyukája is csodálatos nagymama, és egészen más a "szeretetnyelve”, mint anyunak. Fa játékokat vesz, pitypangot fújnak, és diavetítőn mesél neki. Baromi szerencsés vagyok, hogy ennyi segítségem van, és nem kell mindent egyedül megoldanom. Időbe telt, míg el mertem fogadni, mert emiatt is rengeteg támadást kaptam. De ezután sem akarom megfosztani Hannit attól a rajongástól, amit a nagyszüleitől bezsebel. Hétvégén a mamákat is meglátogattuk Tapolcán, és bevallom nagyon elérzékenyültem, amikor a nagyikám a kezébe vette a lányom. Csak néztem őket, és potyogtak a könnyeim.

Amióta itt élek, van egy álmom. Azon dolgozom, hogy többgenerációs házban éljünk, és ahogy idősödöm, egyre erősebb ez az érzés. Remélem egyszer valóra válik ez a vágyam!