Oberfrank Pál: Egymásra találtunk a veszprémi közönséggel - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Oberfrank Pál: Egymásra találtunk a veszprémi közönséggel

Szűcs Anikó
2020. nov. 4. 14:11
Interjúk

Oberfrank Pál szakmai élete 2010-ben vett komoly fordulatot, amikor a népszerű színész színidirektornak állt a Veszprémi Petőfi Színházban. Jelenleg már a harmadik ciklusát tölti a teátrum élén, így érthetően egyre jobban kötődik a munkahelyéhez. Meg Veszprémhez is persze, bár saját bevallása szerint a városban még mindig rengeteg felfedezni való vár rá.

Tősgyökeres budapestiként hogyan vezetett az útja a királynék városába?

– A fővárosban születtem, a nyolcadik kerületben, a Lőrinc pap térnél nőttem fel. Középiskolai éveimet a Piarista Gimnáziumban töltöttem, ott ismerkedtem meg a színjátszás alapjaival. Bár rengeteg diákszínpados élményt szereztem, érettségi után mégsem ebbe az irányba indultam, hanem előbb tettem egy jókora kitérőt, és elvégeztem a külkereskedelmi főiskolát. Csak ezután, már friss diplomás közgazdászként vált bizonyossá számomra, hogy mégiscsak a színészet az én utam... A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a Vígszínházhoz szerződtem, ahol 17 évig dolgoztam, majd szabadúszó lettem. 2010-ben, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatójának, Bujtor Istvánnak a halála után a teátrum akkori művészeti vezetője, Eperjes Károly azzal hívott fel: pályázzam meg a színház direktori posztját. Őszintén szólva a megkeresés előtt eszembe sem jutott, hogy valaha színházigazgató legyek, mégis felcsigázott ez a lehetőség. Mindig is fontosnak tartottam, hogy olyan munkát végezzek, amivel hozzájárulhatok az adott közösség fejlődéséhez. Túl a negyvenen már úgy gondoltam, hogy a partvonalról könnyű bekiabálni, de ha engem behívnak a pályára játszani, akkor nem lehet vonakodni. Kihívásnak éreztem, hogy színházigazgatóként felelősséget vállaljak egy társulatért. Nagy örömömre a családom is támogatta a döntésemet.

Olvastam, hogy amikor Eperjes Károly felhívta telefonon, ön éppen Nagykovácsiban focizott a helyi katolikus gyülekezet apukáival. Ezek szerint már akkoriban is fontosnak tartotta a közösségépítést?

– Az, hogy én folyamatosan közösségben gondolkodom, egyrészt abból fakad, hogy nagycsaládban nőttem fel, és a környezetemben ma is sok nagycsaládos vesz körül. Másrészt már annak idején a Piarista Gimnáziumban egy meghatározó közösségbe csöppentem, és később a színművészetin is egy igen összetartó osztályba jártam. Utána következett a Vígszínház társulata... Amikor Nagykovácsiba költöztünk a feleségemmel, egyben kollégámmal, Juhász Rózával, úgy éreztük, hogy az ott lakóknak – tartozzanak a katolikus, a református vagy bármely más felekezethez – igényük van arra, hogy rendszeresen találkozzanak, beszélgessenek és a különböző programok, összejövetelek kapcsán közelebb kerüljenek egymáshoz. Ennek szellemében kezdtünk el szervezni különféle kulturális eseményeket: koncerteket, színházi előadásokat, összművészeti programsorozatokat, létrehoztuk a Nagykovácsi Művészek Egyesületét, és ezek a kezdeményezések rendkívül népszerűek voltak a helyiek körében. Ilyen előzményekkel a tarsolyomban pályáztam meg az igazgatói posztot: akkor és ott úgy éreztem, egy küldetést teljesítek azzal, hogy megmutatom, mi mindent tudok tenni egy közösségért.

Hogyan emlékszik vissza a veszprémi kezdetekre?

– Így utólag belegondolva azt kell mondanom, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy megtegyem ezt a lépést (mosolyog). Egyrészt furcsa érzés volt bekerülni egy vadidegen közösségbe, méghozzá vezetői tapasztalatok nélkül. Másrészt nagyon érdekes volt szembesülni azzal, hogy milyen sokfélék az emberek és hogy milyen sokféleképpen gondolkodnak. Vidéken teljesen másképp kell színházat csinálni, mint Budapesten. Más szempontok szerint kell összeállítani a műsortervet, nagyobb hangsúlyt kell fektetni a közönséggel való kapcsolattartásra, mint a fővárosban. Nekem itt nem az a dolgom, hogy megvalósítsam önmagamat, hanem hogy minél több emberhez eljussak, minél több embert behívjak a színházunkba.

Elégedett azzal, ahol most tartanak?

– Jelenleg 21 400 bérletesünk van, ez óriási szám egy közel hatvanezres városban, és egyértelműen azt mutatja: az emberek érzik azt, hogy értük vagyunk. Ezért is lett „Közösségben a közönséggel” a szlogenünk. A legfontosabb, hogy megszólítsuk a nézőket, és nemcsak a repertoárral, az évről-évre megújuló népszínházi kínálatunkkal hívjuk fel magunkra a figyelmüket, hanem azzal az elképzeléssel is, hogy a színház egyfajta szellemi központként és közösségi térként működjön. Ennek érdekében szervezünk gyerekprogramokat, nyílt napot, ezért alapítottunk két fesztivált, és egy értelmi fogyatékkal élőkkel foglalkozó, valamint egy daganatos betegeket támogató alapítvánnyal közösen is rendezünk eseményeket. Nagy öröm és büszkeség számomra, hogy a közönséggel egymásra találtunk, és hogy az emberek felénk irányuló bizalma a bérleteseink számában is megmutatkozik.

Önnek két felnőtt gyermeke van. Mivel foglalkoznak a lányok?

– A fiatalabbik, Mária (Mici) sportvonalon dolgozik: a Magyar Paralimpiai Bizottság egyik sportreferenseként tevékenykedik. Mostanában egy kicsit bánatos, mert ebben az időszakban nincsenek versenyek és a sok tehetséges, szorgalmas és elszánt sportolójuk így nem tud kiteljesedni. A nagyobbik lányom, Réka kortárs táncos, és most már koreografál is.

Felmerült már önökben, hogy szívesen dolgoznának együtt?

– Abszolút aktuális a kérdése, ugyanis nemrég dolgoztunk együtt, mert felkértem őt koreográfusnak a szeptemberi bemutatónk, a Keménykalap és krumpliorr című zenés ifjúsági előadásunkhoz. Ezért is különösen kedves a szívemnek ez a darab. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy nagyon büszke vagyok Rékára, két okból is: az egyik, hogy nagyszerű munkát végzett, a másik, hogy hihetetlen maximalizmussal, felkészültséggel és odafigyeléssel dolgozott, ami nélkül nem is lehet színházat csinálni.

Terveznek még közös munkát?

– Meglátjuk, mert a lányom most rendkívül elfoglalt hála Istennek. A kortárs táncos közösségek most próbálják bepótolni az elmaradt előadásaikat, közben új produkcióra is készülnek, úgyhogy Réka most boldogan dolgozik.

Az elmúlt tíz évben ön hogyan tudta összehangolni a munkáját és a családi életét?

– Sajnos elég nehezen. Sokkal kevesebb idő jutott a családomra, mint amennyit szerettem volna velük tölteni. A magánéletem bizonyos értelemben megsínylette a váltást, ugyanis a feleségemmel időközben elváltunk. Amiben persze több minden közrejátszott, tehát nem feltétlenül a veszprémi munkám miatt alakult így, de az biztos, hogy a távolság nem tett jót a házasságunknak. A lányaim pedig időközben felnőttek, és nagy öröm számomra, hogy mindkettőjükkel igazán jó és harmonikus a kapcsolatom. Igyekszem támogatni őket, amiben csak tudom.

Tíz év elteltével hogy érzi magát Veszprémben?

– Szeretem a várost, mert nagyon szép és igazán hangulatos, de meg kell jegyeznem – és talán ez mutatja leginkább azt, hogy én tényleg dolgozni jöttem ide –, nem voltam még kézilabdameccsen, és az állatkertben is csak hivatalból jártam, igaz, úgy már többször is, a színház és az állatkert közötti együttműködések kapcsán. Néha el is gondolkodom azon, hogy valamit biztosan nem jól csinálok (mosolyog), mert még rengeteg felfedezni valót tartogat a város és környéke...

Vannak kedvenc helyei a városban?

– Persze, hogy vannak! Legfőképpen azok a helyek fognak meg, ahol a régi Veszprémmel „találkozom”: amikor a várnegyedben, az Óváros téren vagy a Szentháromság téren sétálok, rám köszön a múlt, Veszprém múltja, ami sokszor szívszorító is: például, ha ottjártamkor belegondolok abba, hogy az első világháború idején a frontra induló katonák itt tették le az esküt, és ugyanezeken a macskaköveken lépdeltek, vagy amikor a bíróság épülete előtt elhaladva eszembe jut, hogy 1944-ben Mindszenty József veszprémi püspökként itt raboskodott nyilas fogságban... Amikor tavasszal, a járványhelyzet idején a "Maradj otthon, majd mi megyünk!" elnevezésű hangulatjavító, otthontartó színházi programunkkal lépett fel a társulat Veszprém különböző részein, terein, magam is rácsodálkoztam, milyen sok arca van a városnak: a kertvárostól kezdve az Egyetemvároson át a lakótelepig és még sorolhatnám. És az egyes részeken belül a házak típusa, elrendezése egységes arculatot mutat, aztán néhány utcával arrébb már teljesen más városkép fogad...

Visszakanyarodva a színházhoz: a mostani helyzetben mennyire tud előre tervezni?

– Amit látunk magunk előtt, az az, hogy az elkövetkezendő télen és tavasszal nagy próbatétel lesz számunkra, hogy tartsuk a lelket önmagunkban, a társulatunkban és a környezetünkben is. Ami a távolabbi jövőt illeti: előttünk áll a színház teljes körű rekonstrukciója, ami egy nagyszabású projekt lesz, és ha már a komoly kihívásokat soroljuk: 2023-ban Veszprém válik Európa Kulturális Fővárosává, a jeles évre való felkészülés is ad majd feladatot bőven. Ezt persze egyáltalán nem panaszképpen mondom, sőt. A családom szerint munkaalkoholista vagyok. Tény, hogy rengeteget dolgozom, de ha akarnám, sem tudnám másképp csinálni: szenvedélyesen szeretem azt, amivel foglalkozom.

(fotó: Veszprémi Petőfi Színház)

Ezeket az interjúkat olvasta már?