„Már nem szülni szeretnék, hanem anya akarok lenni”

Két birka legelészik az udvaron, hátul hatalmas területen levendulaföld zöldell, a csengőként szolgáló öntöttvas kolompra futottál a háztól a kapuig. Itt a házban is forogsz, pörögsz. Mindig ezer fokon égsz?

– Perfekcionista vagyok, gyorsan pörög az agyam, és tele is teszem magam munkával. A nyáron négy gyermeket gondoztam, mindannyian öt év alattiak, ebből kettő csecsemő. Nem nagyon volt alternatíva a lassú, nyugodt életmód.

A pici kislány – ahogy te fogalmazol: vándorbaba – az ágyon gügyög. Hol vannak a többiek?

– A másik vándorbabám két hete költözött az örökbefogadó családjához, a két örökbefogadott gyerekem bölcsiben és oviban van. Hazardírozás volt a két örökbefogadottam után vándorbabákat fogadni. A fiam meg is kérdezte, hogy „én akkor mikor kerülök el?” A kislányom most találkozott először az örökbefogadás kifejezéssel. Két és fél éves, a szó értelmét még nyilván nem fogja fel, de azt szeretném, hogy ez a fogalom egyszer majd egyértelmű és tabumentes legyen számára. Soha, semmilyen körülmények között ne érje őt váratlanul az a tény, hogy ő is hasonló körülmények között került hozzánk.

Miért döntöttetek az örökbefogadás mellett?

„A testem azonban nem követte az elhatározást.”

– Amikor a férjemmel elhatároztuk, hogy eljött a családalapítás ideje, felvázoltunk egy minimál és egy maximál tervet. Mindkettőnek része volt az örökbefogadás. A minimálterv szerint kettőt szülök, egyet örökbe fogadunk. A maximál szerint hármat szülök, kettőt fogadunk örökbe. A sorrendet nem véstük kőbe, de szeretek tervezni, ahhoz pedig fontos volt ez a megállapodás. A testem azonban nem követte az elhatározást. Voltam terhes, de nem szültem gyermeket. Tudom, milyen egy pozitív terhességi teszt és az azzal járó boldogság, csak a vége nálunk nem úgy alakult, ahogy azt vártuk. A teszt éppen kilenc hónappal azután mutatta a két csíkot, hogy elkezdtünk családot tervezni. Addigra én már nyugtalankodtam, mondtam a férjemnek, hogy menjünk el egy meddőségi vizsgálatra. Be is jelentkeztünk, három héttel későbbre kaptam időpontot. Gondoltam is, milyen kedves humora lenne Istennek, ha addigra várandós lennék. 10 órára kellett menni az orvoshoz, reggel elvégeztem a tesztet, és pozitív lett. Szinte a föld fölött lebegtem, és nagy vigyorral újságoltam a meddőségi központban, hogy terhes vagyok. Az orvos viszont lelombozott, azt mondta, nagyon kicsi az embrió, nem biztos, hogy megmarad. Bíztam Istenben, azt gondoltam, ő nem engedi meg, hogy elvetéljek, hiszen miért adta volna a kisbabát, ha utána elveszi. Ezt elmondtam az orvosnak is. Ezzel a hittel el is mentünk nyaralni, és ott, a 10 napos utazás legvégén megbizonyosodtam arról, hogy a baba valóban nem maradt velünk. Következett egy endometriózis és mióma műtét, amely nagyon megviselt testileg és lelkileg is. A férjem is nehezen dolgozta fel a procedúrát.

Örökre le kellett mondanod a szülésről?

– Elvileg nincs szervi akadálya. A lombik lehetne a megoldás, de mi eldöntöttük, hogy azt meg sem próbáljuk. Semmi bajom a lombikprogrammal, de azt olvastam a Bibliában, hogy „a kierőszakolt örökségen nincs áldás”, és én ezt magamra vettem, a helyzetemre értelmeztem. Korábban mindig agyonszerveztem az életem, a „saját magad vagy a szerencséd kovácsa” elv alapján éltem. 25 évesen megtértem, és bevallom, nehéz volt átadni az irányítást Istennek. Mégis elfogadtam, hogy kezébe adom azt is, lesz-e a méhemben gyermek vagy nem. Ezért sem használom a saját gyermek kifejezést. Egy gyermek sem a sajátunk, csak kölcsönkapjuk őket, nem kezelhetjük a tulajdonunkként.

Közösségi oldaladon gyakran osztod meg 5 és fél éves kisfiad véleményét a világról. Például: „Mi volt az ebéd az oviban, kisfiam?” – „Mákos tészta. Először kiszedték a sima tésztát, aztán szórták rá a mákot, mint a trágyát.” Vicces, jókedvű kölyök, pedig nem indult könnyen az élete.

„A gyerekeim a sorstársaim is, nemcsak szeretem, hanem tisztelem is őket.”

– Első gyerekként, egyévesen érkezett hozzánk. Addigra már három helyen élt, fulladási rohamai miatt pedig ötször volt kórházban. Azt tudni kell, hogy a beteg gyermekotthonos kicsiket a mentő viszi el a kórházba, vagyis egy idegen egy idegen helyre. Ott beteszik egy rácsos ágyba, és a kezelés alatt a kórházi nővérek látják el, más nem látogatja. Az utolsó rohama után már mi gondoztuk a kórházban – mire a gyámtól megtudtuk, hogy bevitték, és beértünk hozzá, a szomszéd kórteremből szórakoztatta egy apuka az üvegablakon keresztül. A kislányom pedig most kétéves, ő egy ritka rendellenességgel – egy arc érintettségű daganatos betegséggel – jött a világra. Mire hozzánk került, már túl volt egy kilencórás életmentő műtéten. Utána napokig volt mélyaltatásban, azt mondták az orvosok, olyan szenvedést élt át, amit nem bírt volna ki ébren. Az életadók nem tudták lelkileg feldolgozni, hogy a kislánynak látható hegekkel kell majd élnie, plasztikai műtétek sora vár rá. Nekem a meddő évek gyötrelme után eltörpült ez a probléma. Azt vallom, hogy a gyerekeim a sorstársaim is, nemcsak szeretem, hanem tisztelem is őket. Amit ők csecsemőkorukban végigcsináltak, egy felnőttnek is becsületére válna.

Mennyi idő után engedted el a szülést?

– Mire a két gyerekemet megkaptam, már túljutottam rajta egy meddőségi- és gyászterapeuta segítségével. Az öt és féléves meddőségem harmadik évében már nagyon a padlón voltam. Már nem volt lejjebb, amikor kezdtem átfordulni pozitív irányba. Akkor éreztem azt, hogy nem szülni akarok, hanem anya akarok lenni.

Az örökbefogadást lezártátok?

– Nem, de szinte esélytelennek tartom, hogy egy harmadik gyereket is örökbe fogadhassunk. Most 39 éves vagyok, van még hat évem, hogy csecsemőt kapjak. Azért csecsemőt, mert most kétéves a kislányom, és nálánál két évvel fiatalabbat lehet örökbe fogadni. Nyitott lennék olyan gyerekre, akit egészségügyi problémái miatt csak kevesen vállalnának szívesen.

A nevelőszülőség nem volt a minimál és a maximál tervben. Mi vezetett idáig?

– Tulajdonképpen már az elején, ötletszintjén azért felmerült. Amikor még gyermektelenek voltunk, akkor az, hogy a hozzánk költöző gyermeket „elveszik” majd, nagyon riasztónak tűnt. A két örökbefogadásunk után merült fel, hogy akár lehetne ez az életformánk is. Az igazság az, hogy inkább én szerettem volna, de a férjem látta, hogy nekem mennyire fontosak a gyerekek. Ezért bólintott rá a nevelőszülőségre, én pedig jelentkeztem a Benedetto Gyermekvédelmi Szolgálatnál. A tanfolyamra is én jártam, 12 társammal ültünk az iskolapadban. Offline kezdtük, de a járvány miatt online fejeztük be. Azt gondoltam, nagyon kell figyelnem, hogy Isten hol zárja be a kaput. Úgy hittem, a Covid egy figyelmeztetés tőle, hogy nem ezt az utat szánta nekem. Közben éppen a járvány miatt ugrásszerűen megnőtt az igény ránk, nevelőmamikra, hiszen többen nem tudtak elmenni abortuszra, másokat pedig ki kellett emelni a családból. Így aztán még le sem vizsgáztunk, már mind a 12-en gyerekeztünk. A gyermekotthonoknak helyet kellett felszabadítaniuk, én is azért hozhattam haza a kislányt, ketten mentek a helyére. Isten nemcsak, hogy nem állta az utamat, hanem a lehetetlenen is átsegített.

A mellettünk gügyögő kisbaba, akit váratlanul hazahozhattál, most 10 hónapos. A másik pici nemrég költözött el. Hogyan viseled az elengedést?

„Itt, a nappalimban találkozott először a szülőpár és a csecsemő. Egészen felemelő érzés volt.”

– A Vándorbaba blogon Gyöngy néven szereplő babám, aki most itt van, csecsemőotthonból jött. Pálma pedig (szintén nem ez a valódi neve), aki elköltözött, újszülöttként került hozzánk, mi hoztuk ki a kórházból, hat hétig volt az életünk része. Más-más a sorsuk. Az újszülöttről titkos örökbefogadás útján lemondott az életadója, tehát sejthető volt, hogy a kislány rövid úton örökbefogadó szülőkhöz kerül. Az a vágy hajtott, hogy láthatom majd a családja megszületését. Itt, a nappalimban találkozott először a szülőpár és a csecsemő. Egészen felemelő érzés volt. Az örökbefogadók a házasságuk első pillanatától, 22 éve vártak babára. Az is csoda, hogy még együtt vannak. Amióta hazavitték, kaptam fotókat a kislányról. Még jobban kikerekedett, gyönyörű baba. Tudom, hogy jó helyen van, ez segít a gyászfeldolgozásban.

Kerek lett az életed?

– Régen irigy voltam a szívultrahangra készülő kismamákra, a pocaksimire, arra, amikor a kismamák kéz a kézben sétáltak a férjükkel, vagy ha az apás szülésről beszélgettek. Gyötört a féltékenység, az irigység. Ma már nem hiányzik, törlődött ez a vágy. Másféle örömöt élek át, a mélységből a magasságokba jutottam. Vagy, ahogy az Ige írja: áldássá vált a nyomorúság.

(fotó: Mészáros Péter)