Vágó Piros: "Kinyílt előttem a világ"

Vágó Pirost az egész ország ismeri. 22 éven át hallgathattuk a rádióban, utánozhatatlan nevetését és a hangját bármikor sikerül felidéznem. Emlékszem, nagyon sajnáltam, amikor megtudtam, hogy felhagy a rádiózással, de aztán annál jobban örültem, amikor kiderült, hogy nem tűnik el a nyilvánosság elől, sőt! Végre igazán megmutatja magát főzős vlogjában. A Piros kosara megálmodójával újrakezdésről, családról, anyaságról és egy közelgő új szerepről is beszélgettünk.

Amikor 2017-ben búcsút intettél a rádiózásnak, még azt nyilatkoztad, csak azt tudod, valami újba kell fognod, de nem tudtad még, sikerrel jár-e a próbálkozás. Hogyan látod ezt három év távlatából?

– Azt gondolom, életem egyik legjobb döntése volt, de nem volt könnyű. Ne úgy képzeljük el, hogy ha valaki egyszer csak gyökeresen változtat az életén, akkor egy csapásra minden jól működik. Ez az út számomra is tele volt kanyarokkal, kudarcokkal. Remény és reményvesztettség váltotta egymást, igazi hullámvasút volt az elmúlt pár év. Ugyanakkor pedig annyi, de annyi pluszt kaptam ettől az időszaktól – ami új baráti kapcsolatban, ötletekben, új látásmódban nyilvánult meg –, hogy olyan módon kinyílt előttem a világ, amiről korábban nem is álmodtam. Egyértelműen nem az anyagiak motiváltak ezen az úton; bizonyos kor fölött eljön az a pont az életünkben, amikor azt érezzük, hogy a szabadságunk, az, hogy miként éljük a mindennapjainkat, milyen minőségben, sokkal fontosabb annál, mint hogy mennyi pénz van a bankszámlánkon.

A rádióban hallgatva, vagy épp a Reggeli műsorában látva is átjött, hogy mennyire közvetlen, jó kedélyű ember vagy, de a vlogodban mégis felszabadultabbnak tűnsz. Ezt te is így érzed?

– Az esetek többségében valóban ezt érzem, aztán nyilván annyira komplex feladat összerakni egy főzéssel kombinált beszélgetést, hogy minden idegszálammal arra koncentráltam. Amikor nagyon kell teljesíteni, az agy turbófokozatra kapcsol. Ugyanakkor a magam ura vagyok, nem mondják meg, kivel, miről beszélgessek, én döntök arról, kivel forgassam a videómat, mit főzzünk közösen. Ez a fajta szabadság valóban felszabadító érzés.

Az ilyen volumenű döntéseknél, mint a pályaelhagyás, nyilván fontos a család támogatása is. Nálatok ez hogyan valósult meg? Egyik interjúdban viccesen azt mondtad, hogy a döntést te hoztad, a férjed pedig az „elszenvedője” volt a folyamatnak.

„Szerencsés vagyok, mert olyan kapcsolatban élek, ahol nem korlátozzuk egymást. Ha szükségét érezzük, kikérjük a másik véleményét, és meghallgatjuk azt.”

– A döntést megelőzte egy hosszas vívódási folyamat: éreztem, hogy nem vagyok jól, de nem tudtam eleinte megfogalmazni, hogy mi a baj. Minden nap nyűglődtem valamin, bizonyára elviselhetetlen voltam akkoriban. A férjem végigasszisztálta ezt a nehéz időszakot, de nem gondolta volna, hogy végül ilyen komoly, mindenre kiható döntést hozok. Szerencsés vagyok, mert olyan kapcsolatban élek, ahol nem korlátozzuk egymást. Ha szükségét érezzük, kikérjük a másik véleményét, és meghallgatjuk azt. Úgy voltam vele, hogy csak én tudhatom, mire van szükségem, ezt nem döntheti el helyettem más, ezért csak aznap szembesítettem őt a terveimmel, amikor felmondtam a rádióban. Jól fogadta, de persze megijedt. Gondoljunk csak bele: hirtelen megszűnik az egyik fél fix állása, borul az addig kialakított napirend, hogy kinek mi a feladata a családban. Nyilván nem az ő kontójára „ugrottam” a semmibe. A kezdeti átmeneti időszakban a kisebb örökségem segített: úgy gondoltam, hogy az induló vállalkozásba egy részét betolom.

Hogyan hatott ez a hétköznapokra?

– Teljesen átalakult, amit egyáltalán nem bánok. Minden téren sokkal tudatosabb lettem – igaz, a pénzügyek terén még van mit tanulnom, annál is inkább, mert fontos, hogy a fiamnak milyen példát mutatok. A pályaváltás minőségi változást hozott a családom életében. Már a rádiózás utolsó évében is megvolt arra a lehetőség, hogy legalább én menjek a fiamért az iskolába, amit korábban az időbeosztásom miatt nem tudtam megtenni. Korábban állandóan azon agyaltam: mi bajom van, mit csináljak, bennem van a hiba? Az ember észre sem veszi, hogy ezek a negatív gondolatok mennyire befészkelik magukat a család hétköznapjaiba. A rádió elhagyásával azonban felszabadultam. Akkora terhet raktam le a vállamról, hogy végre igazán a családom felé tudtam fordulni. Később persze, amikor beindult a Piros kosara és kezdődtek a forgatások, megint ezerfelé szakadtam, de mégis megadhattam azt az élményt a fiamnak, hogy „anya itt van, rád figyel, meghallgat”.

Lehet, hogy nagyon elfoglalt vagy, de segíthet az a fajta rugalmasság, ami a saját vállalkozással együtt jár.

– A mostani életvitelemet valóban a rugalmasság jellemzi, ami nekem a lételemem, nem bírom a monotonitást. A fiam viszont nem ez a típus, ő a kiszámíthatóságban érzi jól magát.

Ez abból adódik, hogy még gyerek, és kell a keret a biztonságérzetéhez, vagy egyszerűen ilyen a személyisége?

– Az utóbbi. Zalán számára fontos, hogy előre megtervezze a napját. El kellett fogadnom, hogy azzal a fajta spontaneitással, ahogy én szeretek élni, a család többi tagja nem bír azonosulni.

A férjeddel való kapcsolatodat kihívás elé állította vagy megerősítette az elmúlt 3 év?

– Érzelmi síkon csak nyertünk a 2017-es váltással. A férjemre is inspirálóan hat, amikor azt látja, hogy folyamatosan próbálok fejlődni. Azt hiszem, amit ezzel a 2020-as évvel kollektíven megkaptunk, az is arra tanít, hogy nem lehet beleragadni a régi mintákba, megoldásokba. Igenis, új ötletekkel kell előrukkolni, új utakat keresni, amik közül néhány lehet, hogy zsákutcának bizonyul, de nem szabad az első kudarcélménynél feladni! Próbálkozás nélkül nincs fejlődés, haladás, és a férjem is értékeli az én pozitív hozzáállásomat.

Ezek szerint ti jól vettétek az elmúlt fél év kihívásait?

– A vírus miatti áprilisi lezárást még igen. Nem mondom, hogy soha nem voltam elkeseredve, de azt mondogattam magamnak, hogy majd jó lesz nyáron, meg ősszel. Épp ezért a mélypont nálam nyár végén jött el: nagyon vártam az augusztusi rendezvényeket, de ahogy közeledett az időpont, be kellett, hogy lássam, nem ez lesz az az év, amikor bepótolják a tavasszal elmaradt programokat. Nem tudunk tervezni. Például közeleg a fiam születésnapja, amit tavaly egy parkban tartottunk, és idén is így szerettünk volna ünnepelni: sütögetünk, a gyerekek rohangálnak, fociznak, jól érezzük magunkat. Idén most ez is elmarad. Az egész évünket átszövi a bizonytalanság és a félelem, amikkel nehéz megbirkózni, de nem akarok ezeknek a negatív érzéseknek teret adni.

Mi az, ami segít leküzdeni a rossz érzést?

– A mi családunkban nagyon fontos a humor. Nehezen találtuk meg, hogyan ne rántsuk be egymást a saját kis spiráljainkba, de mostanra eljutottunk arra a szintre, hogy szólunk a másiknak, ha épp mélyebben vagyunk: „Légyszi, most ne vegyél komolyan! Próbáld ezt humorral kezelni!” És akkor többnyire érkezik is valami vicces beszólás. Máris könnyebb elviselni mindent, ha képes vagy röhögni magadon. A másik fontos pillére a családi harmóniának az, hogy „ha anya jól van, akkor mindenki jól van”. Ez a felismerés eleinte ijesztő volt, de nyilván próbálom tartani magam, tenni azért, hogy rendben legyek, hogy a fiam és a férjem is boldog legyen. Zalánnak egyébként hihetetlen antennái vannak: ha érzi a feszültséget rajtunk, akkor rögtön jön oda hozzánk a „közös ölelésért”. Ez még ugyan nem oldja meg a problémákat, de tény, hogy az ölelés feltölt. Érezzük, hogy szeretjük egymást, együtt vagyunk. Szerencsés szülőnek tartom magunkat, mert Zalán mindig is olyan jófej kisfiú volt, és egyelőre a kamaszsága is csak nagyritkán tör ki belőle, nincsenek komoly változások. A 12 éves fiam a múltkor például még a suli és a fociedzés előtt is adott puszit.

Akkor valamit nagyon tudsz a gyereknevelésről. Hogy sikerül puszit kicsikarni nyilvános helyen a kamasz fiadból?

„Zalán végtelenül jó alapanyag, nagyon kiegyensúlyozott gyerek. Olyan szerencsém van vele!”

– Szerintem ez nem az én érdemem. Zalán végtelenül jó alapanyag, nagyon kiegyensúlyozott gyerek. Olyan szerencsém van vele! Próbáltam mindig tiszteletben tartani azt, hogy milyen az ő személyisége. Soha senki nem akarja elhinni nekem, de híján vagyok az önbizalomnak. Nehezen látom meg az értékeimet. Mindig máshoz, felfelé viszonyítom magam, hogy ő biztosan többet tud, jobban csinálná. Most 40 fölött kezdtem el mondogatni magamnak, hogy „Állj! Te ezt tudod jól csinálni, te ebben vagy jó! Lehet, hogy nem tudsz tökéletesen teljesíteni, de ez épp elég.” Ez egy nagyon nehéz folyamat. Anyaként az egyik legnagyobb dilemmám, hogyan tudjam megadni a fiamnak azt, hogy higgyen magában, bízzon a képességeiben. Ugyanakkor a férjem és én is maximalista, perfekcionista emberek vagyunk, és nem könnyű ilyen tulajdonságokkal önbizalomtól duzzadó gyermeket nevelni. Hiába biztatod, támogatod a fiadat, fontos, hogy ő is elhiggye magáról, hogy meg tudja csinálni! Aztán el kell fogadnom, hogy nem véletlenül a mi fiunk ő, és nem tudjuk megvédeni az élet kis „csomagjaitól”. A mi általunk elkövetett hibákra is szüksége van ahhoz, hogy kialakítsa a saját megküzdési képességeit, és ezáltal fejlődhessen.

A fiúnevelés után most lehetőséget kaptál, hogy a lányos szülők világába is beleáshasd magad kicsit, hiszen felkértek a csalad.hu által szervezett, lányneveléssel, anyasággal foglalkozó online kerekasztal-beszélgetések moderátori szerepére. Készülsz rá?

– Igen, tervezem, hogy jobban elmélyülök a témában, tekintve, hogy nincs lányom. Ugyan hiszek abban, hogy egy bizonyos pontig embereket nevelünk, de viszonylag korán megmutatkoznak a nemi különbözőségek. Mindig is fiús anyukaként képzeltem el magam – igaz, kettő és nem egy fiú édesanyjaként. Ettől függetlenül persze eszembe jut, mennyivel könnyebb lehet a lányoknak ruhákat vásárolni, és csak azt sajnálnám, hogy nincs az én méretemben is. Hogy milyen jó lehet olyan anya-lánya programokat szervezni, ahol nagyon együtt tudunk mozogni a gyermekünkkel – Zalánnál a központi téma most a tank és a második világháború. Természetesen támogatom az ő érdeklődési körét, és figyelemmel kísérem még akkor is, ha tőlem távol áll az a terület. Most azt érzem, hogy fiús anyukának lenni jóval könnyebb, mint lányosnak. Aztán lehet, hogy csak azért, mert én jelenleg egy jófej fiút nevelek – akit persze simán lehet, hogy fél év múlva a hormonok teljesen megőrjítenek.

A csalad.hu az október 11-i Lánygyermekek világnapja alkalmából két héten keresztül a nővé érés és a modern kori anyaság kérdéseit járja körül. Oldalunkon szeptember 28-október 11. között izgalmas interjúk, érdekes szakértői cikkek és szívbemarkoló személyes vallomások foglalkoznak a lányok és nők családban betöltött szerepével, és az őket kihívások elé állító szerepkonfliktusokkal.

(fotó: privát)