Dióssy Klári: „Ha tudjuk értékelni, amink van, akkor nem nehéz mosolyogni!”

Hogy telnek az őszi napok?

– A napokban éppen Gesztenye Marcikat készítünk Mátéval, leveleket gyűjtünk, kifestjük őket és lenyomatot csinálunk belőlük. Elkezdtünk kis zongorán zenélni, ezek igazi bekuckózós programok. De a biciklizés is kedvenc családi örömünk, és mostanában sokat kártyázunk, beszélgetünk. Máté árasztja magából a szeretetet, úgyhogy nagy öröm vele lenni, ráadásul hatévesen már mindenben igazi partner!

Műsorvezetőként jól ismerünk, de milyen anyuka vagy?

– Én igazi szorongós anyuka vagyok, akinek más gondolata sincsen, csak hogy a Máté rendben legyen! (Nevet.) Sokan kérdezték, hogy nem féltem-e vállalni őt annak idején, miután meghalt a kislányom. Fura, akkor nem féltem. De amikor megszületett, kialakult bennem egy túlzott aggódás. Ha Máté tüsszent hármat vagy fáj a térde, bár tudom, hogy csak növekszik, azonnal gombóc lesz a torkomban és a gyomromban. Ilyenkor erőt kell vennem magamon, hogy a gyerek ne vegye le az aggodalmaimat. Adélka elvesztése után nagyon féltem újra szeretni és ragaszkodni. Most, hogy sok idő eltelt, már más a rálátásom: nem hasonlítgatom össze Mátét a nővérével, a mostani helyzeteket a kislányommal megéltekkel, és nincsenek görcsök a nevelésben. Ez a szeretet, ami nálunk megvan, nekem mindent megér, azt érzem, szeretetburokban élünk mi hárman. Máté megnyugvást hozott az életembe.

Egy gyermek elvesztésénél szörnyűbbet nem tud elképzelni egy anya...

– Adélka halála után évekig küzdöttem, hogy ne az jusson eszembe, hol szurkálták meg, hogy a branült hol ültették bele, és hogy ez mennyire fájhatott neki. Mert ami neki fájt, az nekem is ugyanúgy szenvedés volt, hiszen a lelki köldökzsinór sosem szűnik meg anya és gyermeke között. Amikor elment, nagyon sokáig nem beszéltem a fájdalmamról. Felépítettem magamban egy másik utat. A munkában kezdtem kiteljesedni, és nem akartam, hogy sajnáljanak. Évekig vártam, míg beszélni kezdtem róla, de most már jó, mert meg tudom tenni, és meg is tehetem. Hatalmas erő kell ám ahhoz, hogy Adélkát egy adásban szóba hozzam! Akármilyen közhely, de ha ezzel egy embernek segítek, akkor volt értelme. Én kimondottan szeretem, ha a családban elkezdünk róla beszélni, ha nevetünk rajta, vagy apukám feleleveníti a régi történeteket. Arról, hogyan tanította biciklizni az unokáját, és hogy milyen ügyes volt a pici lány, amikor a kis kezével furulyázott. De ez kőkemény munka volt, mert mindenkinek meg kellett értenie, hogy nem szeretném, ha magunkban is eltemetnénk Adélkát. Ő csak ezekben a történetekben tud velünk élni.

Nemrég anyukád is meghalt. Mit jelentett ő neked?

– Amikor megszületett Máté, akkor anyukám a kórházban a férjem nyakába borult, és azt mondta: „Köszönöm, hogy boldoggá teszed a lányomat!” Aztán eltelt két-három év, és megbeszélték apukámmal, hogy elköltöznek onnan, ahol ötven évig éltek, azért, hogy közel lehessenek hozzánk. És megtették! Öt hónappal a költözés után anyukám kapott egy trombózisból induló embóliát, és kettő perc alatt meghalt. Borzasztó volt ezt átélni, iszonyú űrt hagyott, de jó, hogy úgy ment el, hogy tudta: már jó helyen vagyok. Anyukámnak egyébként az ételeken és a gondoskodáson keresztüli szeretet volt a legfontosabb. Úgy szoktam mondani, ő az étellel életet adott. Világéletében igazi tyúkanyós, gondoskodó típus volt, tőle hozom azt, hogy képes vagyok egy nap nyolcszor is megkérdezni: „Nem kértek valamit? Minden megvan?” Iszonyú fáradságos meló, de ha ezt hozod otthonról, akkor mit tudsz csinálni?

Az évek során változol, mint anyuka?

„Nem mondom, hogy folyamatosan jókedvű vagyok, de talán a mosoly egy túlélés, és átsegít a nehézségeken!”

– Egyértelműen alakítjuk egymást Mátéval, elképesztően nevel például a türelemre. Én azonnal akarok mindent, pattogok ide-oda, és folyamatosan beszélek, gyorsan meg akarom oldani a dolgokat magam körül. Közben viszont figyelni kell Mátéra, és egyes helyzetekben néha nem tízig, hanem százig kell számolni… Úgy érzem, én kiteljesedtem ebben az egészben! Nem tartom magam ősanya típusnak, de azt tudom, hogy végtelenül szegényebb lenne az életem, ha Máté nem lenne.

A mindennapi akadályokat simán veszitek?

– Nincs bébiszitterünk, mert egyelőre meg tudjuk oldani, hogy ne legyen. Megmondom őszintén, én még a gyerek ruháit is szeretem vasalni! Minden olyan dolog, ami vele kapcsolatos, az nekem öröm! Persze hazugság lenne azt mondani, hogy nem fáradok el, de amikor este lefekszem, azt gondolom magamban, hogy ez így jó! Hogy ez az értelme az egésznek, nem pedig az, hogy élünk és közben folyamatosan hajszoljuk a pénzt, mindent elvállalunk, amit megfizetnek, csak éppen a gyerekre nem marad időnk… Semmiért nem adnám azt az érzést, amikor este hazajövök, és Máté beleugrik az ölembe!

A munkád és a felvételek mennyire terhelnek le?

– A hétfő és a kedd, amikor hat adást felveszünk, nem könnyű, szinte káosz van a fejemben. Ráadásul mindig adódik olyan téma, ami lelkileg a szokásosnál jóval inkább megterhel – hospice, beteg gyerekek, súlyos, ritka betegségek. Ezeket ki kell pihennem: a szerdám általában az ürítésről, az eleresztésről, az átszellőztetésről szól. A hét második felében már kapom az előinterjúkat, onnantól a következő heti adásokra készülök. Vagyis nincs megállás... Sokszor még vasárnap is a munkán gondolkodom, pörgetem magamban a témákat, utánanézek egyes dolgoknak, nehéz letenni a feladatokat. Mindezekkel együtt nagyon szeretem, amit csinálok!

Nem lehet mindig könnyű azonosulni a témákkal és az interjúalanyokkal…

– Ha az ember eltemeti a gyerekét és az anyukáját, az egy súlyos kupac. De ezzel olyan emocionális töltetet kaptam, amivel sokkal érzékenyebb és odafigyelőbb lettem egy sor témára, amelyekkel azelőtt nem tudtam teljesen azonosulni. A szociális témák kapcsán például azt érzem, van értelme annak, amit csinálunk, mert sokaknak segítünk vele. De a beszélgetés vezetésén túl számomra a legnagyobb feladat az, hogy a vendégek között kapcsolatot, kémiát tudjak teremteni. Hogy működjenek együtt, hogy legyen élő a beszélgetés. Éppen ezért nagyon örülök, amikor a vendégek az adás végén telefonszámot cserélnek.

A kisfiad néz téged a tévében?

– Bár nem vagyok tévéellenes, nem nagyon nézzük vissza az adásokat. Máté tudja, hol dolgozom, volt már velem bent, és azzal is tisztában van, hogy a dobozból anya beszél, de ez az egész még semmi különöset nem jelent neki. Amikor anyósommal van, ő bekapcsolja a Ridikült, és mutatja, hogy „Nézd, ott van Anya!”, akkor Máté azt mondja, hogy „De jó!”, és játszik tovább…

A beszélgetésünk alatt végig mosolyogsz, és a képernyőn is ezt látjuk. Hogyan csinálod?

„Amikor leülök és végiggondolom, hogy mi vesz körül, akkor tudom, hogy nekem ennél nem kell több.”

– Én tudatosan próbálok mindig jókedélyű lenni, bár szerintem a szüleim is azok voltak. Adélka halála után lett egy új kiteljesedésem: másokon akartam segíteni. Bejártam például a szegedi gyerekklinikára mesét olvasni, ami egyáltalán nem volt könnyű. De tesztelgettem magam, hogy ha ezt kibírom, és másoknak ezzel erőt adok, akkor én is erős leszek. A kedvesség és a mosoly akkor spontán jött, és fura módon a gyászban teljesedett ki. A mosolyom pedig ma már törhetetlen, mert boldogan élek! Nem mondom, hogy folyamatosan jókedvű vagyok, de talán a mosoly egy túlélés, és átsegít a nehézségeken! Sokan ismerjük a mondatot: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – ez az évek során belém égett. Persze kellenek álmok, és jó, ha mindig továbblépünk, de amikor leülök és végiggondolom, hogy mi vesz körül, akkor tudom, hogy nekem ennél nem kell több – pedig nincsen kertes házunk, se nyaralónk… Ha ezt az állapotot elérjük, ha tudjuk értékelni, amink van, akkor ez elég lesz ahhoz, hogy tudjunk mosolyogni.

(fotók: privát)