Ti otthon is énekeltek?

István: – Ez érdekes, mert bár operaénekesek vagyunk, a gyerekeink egyáltalán nem szeretik, ha énekelünk! (nevet) Ha anya énekel, akárcsak egy szülinapon is, azt kiáltják: „Anya, ne!” Mintha tudnák, hogy ha mi elkezdünk énekelni, akkor picit elvesztenek minket, hiszen a kisgyerek nehezen tudja elfogadni, ha napokra elmegyünk egy-egy előadásra. A zene az életünk kilencvennyolc százalékában ott van, de fontos, hogy a gyerekek is lássák, hogy nemcsak a zenei világ létezik, hanem sok más is, ami csodálatos. Kinga most éppen a konyhabútort festi, de ha nem tetszik neki egy szekrény színe, akkor azt is azonnal kezelésbe veszi… (nevet)

Mindig ilyen jó a hangulat nálatok?

István: – Én elég bohókás vagyok, ami jó, de van ennek veszélye is, mert a színpadon és a próbákon is sokat szoktunk nevetni. (nevet)

Kinga: – A mi szakmánk egyébként is bizonytalan, most meg aztán pláne. De a mosolyunk megvan! Azt szeretem az Istiben, hogy ha én szomorú vagyok vagy problémánk van, akkor is tud humorral közeledni. Onnantól nem tudsz már komolyan nézni rá, hanem önkéntelenül te is elneveted magad… Azt sugallja, hogy ne egyfelől nézzem a dolgot, hanem lássam meg a jó oldalát.

Ez a hétköznapok gondjai között is használható hozzáállás?

István: – Miért ne? Panaszkodhatnék, hogy Etele fiunk éjjel többször fölkel, de én inkább úgy mondom, hogy a napok nálunk éjjel egykor kezdődnek… Vagy kellemetlen a minden reggeli hatos kelés? Inkább azt hangsúlyozom, hogy szerencsére nem kell órát beállítani, mert a kisfiam az ébresztőóra. De lehetne nagyon bosszantó, hogy a költözéssel együtt az összes elektromos berendezésünk egymás után tönkremegy – ehelyett mosolygok, hogy ez egy nagyon kellemes időszak, mert mindig van mit javítani, kicserélni, és nem unatkozunk… (nevet).

Egészen kicsik még a gyerekek, Hanga ötéves, Etele pedig kettő. Van alkalmatok kettesben vagy magatokban lenni?

István: – Én hétfőn és kedden Pécsett tanítok, szombaton és vasárnap pedig tuti, hogy megyünk valakihez, mert Kinga állandóan bulit szervez… (nevet) Így marad a hétből három nap. Én mostanában sokat foglalkozom a pincénkkel, hogy a boroknak jó helyük legyen! És szabadidőmben szívesen írok feldolgozásokat a szülőfalum, Véménd kórusának. Hogy mi elmennénk valahova kettesben, olyan nincs, hiányzik is. A szakmánk kiszámíthatatlansága miatt, ha mi lefoglalunk pár pihenőnapot, az biztos, hogy akkorra bejön valami előadás, és le kell mondanunk a foglalást. Na, de ha ezt a cikket olvassa egy szállásadó, már biztos, hogy soha többé nem is kapunk szállást…! (nevet)

Kinga: – Ha van rá időm, régi felvételek között keresgélek, és fach-társakat hallgatok: érdekel, kik a jók a világban, ki hol tart, hogy lett a jóból az évek alatt még jobb.

Tudtok-e érdekesek maradni a másik számára, ha a közös család és otthon mellett a hivatás és a munkahely is egy?

Kinga: – Mi sokkal könnyebben meg tudjuk érteni egymást! Tudjuk, milyen az, amikor előadás után hazaér a másik, és nem tud még aludni. Ismerjük a felpörgetettséget, hogy azon a napon az ember másképp működik. Tudjuk, milyen nehéz egy áténekelt este másnapján fölkelni és elmenni próbára, mert még az előző este él bennünk. De azt is, mi az, amivel a másik éppen küzd, és mi szerez neki ilyenkor örömet. Közben a mi szakmánk is mindig változik. Új darabot mutatunk be új rendezővel, más kolléga érkezik… Mindig van miről beszélni, ráadásul közben, ahogy minden ember, mi is változunk. És persze ott vannak a mindennapok és a magánélet nehézségei…

István: – … nem, olyan nálunk nincs! (nevet)

Kinga: – … hogy ki viszi a gyerekeket bölcsibe és oviba, vagy hova tesszük őket, ha este próba van. Tényleg olyan sűrű életet élünk, hogy sosincs unalom.

Tudtok otthon gyakorolni?

István: – Az előző házunk udvarában volt egy kis fűthető faház, az volt a gyakorlószobánk. De nemrég költöztünk, és az új otthonunkban ilyenünk sajnos nincs. Hiányzik is, mert megmondom őszintén, tényleg idegesítő a másikat gyakorolni hallgatni, de azt sem szeretem, ha más hallja, amikor én gyakorlok. Futamokat, nehéz részeket néha egymás után ötvenszer is eléneklünk.

Kinga: – És kizökkent, amikor bejönnek a gyerekek, hogy „anya, szomjas vagyok” vagy „tele van a pelus!” – ez senkinek se jó, de hát most ez van.

Kinga, bár te otthon kisgyerekes anya vagy ennek minden nehézségével, a színpadon a nőiesség csúcsát élheted meg…

Kinga: – …ráadásul mivel lírai szoprán vagyok, ez különösen adott: fiatal, ártatlan naiva-szerepeket kell eljátszanom. Rengetegszer voltam például menyasszony a színpadon. Nagyon jó tervezők varrnak nekünk ruhákat, és különösen élvezem, ha nem mai jelmezbe öltöztetnek, hanem krinolinos, alsószoknyás ruhákat adnak ránk. A színpadon ki lehet élni a nőiességet, éppen ezért a hétköznapokban ez nekem annyira nem fontos.

István: – Én meg úgy látom, hogy ha Kinga kilép az ajtón, akkor figyel arra, hogy néz ki. Nekem mindig is nagyon tetszett, hogy ő smink nélkül is gyönyörű, és szeretem, hogy reggel is szép. De ha kifesti magát egy picit, még gyönyörűbb…

Kinga: …hát a korral már muszáj… (nevet) Az elmúlt években sokat változott a helyzet: ahogy megszületnek a gyerekek, az ember kicsit elhagyja magát, slamposabban öltözik, keresi a napirendet. Mostanában kezdek megint magamra találni, a gyerekek mellett magamra is figyelni.

„A zene az életünk kilencvennyolc százalékában ott van, de fontos, hogy a gyerekek is lássák, hogy nemcsak a zenei világ létezik, hanem sok más is, ami csodálatos.”

István, te a férfias színpadi kiállást a hétköznapokban is megéled?

István: – Én már az Opera előtt is nagyon sokat szerepeltem: gyerekkorom óta az otthonom a színpad, és tizenhárom évig abból éltem, hogy lakodalmakban zenéltem. Nem vagyok a tipikus Don Juan, és sosem leszek Hunyadi – bár el tudnám énekelni ezeket a szerepeket, de egyik sem a karakterem. A tanítványaimmal is gyakran beszélünk arról, fontos, hogy az ember tudja, a tehetségén belül mi az a pont, ami számára elérhető, és amiben boldog tud lenni. Mert lehet, hogy mindenki a hősszerelmes akar lenni, mert a leghíresebb áriákat ő énekli, de ez nem reális. Persze idő kell ahhoz, hogy az ember ezt megértse és elfogadja.

Számotokra milyen a jó szerep?

Kinga: – Szeretem, ha nemcsak naivát kell eljátszanom, hanem jellemfejlődés is van a szerepben. A Bohéméletben vagy a Pillangókisasszonyban sokszínű a személy. Szerintem mindenkit izgat, hogy minél többfélét tudjon megmutatni egy szerepből, annak a mélységeit is. Fontos az érzelmi töltés!

István: – Ha a szereplő hat percig egyhelyben énekli, hogy milyen boldog, akkor tényleg nagyon jónak kell lennie az énekesnek, hogy a néző el ne aludjon... Ilyenkor a rendező jó, ha segít abban, hogy ezt a boldogságot hogyan lehet még jobban megmutatni. Kifejezetten szeretünk Hábetler András operaénekes-rendezővel dolgozni, mert nála minden pillanatnak, minden hangnak, minden mozdulatnak jelentése van, ami nem véletlen, mert rengeteg energiát fektet a próbákon minden szereplőbe. De örömmel említeném Szabó Mátét, a fiatalabb generáció egy kimagasló rendezőjét, aki szintén nagyon jól tudja mozgatni az énekeseket. Egy szó, mint száz: ha kapunk segítséget, akkor bármelyik szerep jó tud lenni! És persze ott vannak a partnerek is. Énekeltem abban a Don Giovanniban, ahol Erwin Schrott volt a főszereplő, valósággal végigsöpört a színpadon! Hatalmas élmény volt látni, hogy milyen természetesen énekel és mozog. Igenis számít, hogy hányszor énekelte a szerepet, hányféle rendezésben, és hányféle impulzust kapott előtte.

És mitől jó egy zeneszerző?

Kinga: – Nekem Puccini, Verdi és Gounod a kedvenceim – ez utóbbi azért, mert szeretek franciául is énekelni. Puccini viszont azért, mert tökéletesen tudta, hogy mi kényelmes az énekes torkának. Nem mellesleg azért, mert majdnem minden főszereplője nő! (nevet)

István: – Bár nehéz énekelni, de nagyon szeretem Erkelt. De a magyaros zenét általában is szeretem – Kodályt és Bartókot –, talán azért, mert a gimnáziumban a Kodály és Bartók kötetet elölről-hátulról áténekeltük.

Létezik nehéz szerep?

Kinga: – Szerintem az elején minden szerep nehéz, még az egyszerű is. Számtalanszor el kell énekelni, és túl kell lépni a berögzött hibákon. Ha sokat dolgozol egy szerepen türelemmel vagy külső kontrollal, rájössz arra, hogyan tudsz a hibákon változtatni, finomítani. Előre nem tudom, hogy magamhoz képest mindez mennyire sikerül, mindenképpen dolgozni kell vele. Rossz szerep nem létezik, de hálátlan igen…!

István: …mondjuk egy fiatal szoprán nem szívesen énekli a banyát! (nevet) Félretéve a viccet: rossz szerep tényleg nincs, de hálátlan van. A Don Giovanniban például Don Ottaviot szépen el lehet énekelni, de hogy az a leghálátlanabb szerep abban az operában, az biztos! Nagyon nehéz és egysíkú a személyisége: „Kihúzom a kardom, nem húzom ki a kardom. Most bosszút állok, mégsem állok bosszút…” Ebben kimerül Don Ottavio figurája, miközben ott van Don Giovanni, Leporello, Donna Anna vagy Masetto. Mindegyiket valamiért szánja vagy csodálja az ember, de Don Ottaviot senki nem akarná férjéül… Olyan semmilyen ez az ember – hát ilyen a hálátlan szerep. Erre lehetne persze azt mondani, hogy Fritz Wunderlich milyen szépen elénekelte Don Ottaviot, ez igaz, de ha jók a partnerek egy élő előadáson, akkor Don Ottaviora viszonylag kevesen fognak emlékezni.

Előfordult már komolyabb baki a színpadon?

István: – Hát amikor elkezdünk nevetni, azt nehéz leálltani… A zene ilyenkor nagyon segít nekünk, mert az mindig továbbmegy, akkor is, ha rontunk valamit. Kivéve, amikor az ember recitativót énekel, amiben elhangzik a cselekmény, hogy mi történt, vagy mi fog történni. Ilyenkor csak akkordokat játszanak, de ha te nem mész tovább, akkor megáll a zene is. Amikor Rossini operáját, az Ory Grófját énekeltük Budapesten a Tavaszi Fesztiválon, az egyik jelenetben Miklósa Erika – a grófné – rám nézett, én meg egy fintorral kicsit megvicceltem. Erre ő annyira elkezdett nevetni, hogy nem tudtunk továbbmenni. Már a lábával rugdosott, hogy fejezzem be, de hát nem nekem kellett volna énekelnem, hanem neki… Sírva, remegve nevettünk, de akkorra már mindenki kacagott, mint egy vígjátékban: az elején visszafogottan, aztán hangosan. Különleges előadást rögzítettek, amikor Dinyés Dániel operabeavatóján A sevillai borbélyból énekeltünk részleteket Kolonits Klárival és Cseh Tónival. Ott aztán elszabadult a jókedv! Picit szégyenlem is magam, de képtelen voltam abbahagyni a nevetést. Ha rossz kedvem van, csak megnézem ezt a videót, és egyből elmúlik... De volt olyan kellemetlen élményem is, hogy a Hunyadiban V. László szerepét énekeltem, és nem jött be az énekesnő, akit vártam. Vagy nem találta a színpadot a vidéki rendezvényen, vagy nem hallotta a hívót, így muszáj voltam hirtelen valamit csinálni. Elkezdtem hát énekelni az Operaház női kara felé, bízva, hogy valaki beénekli Gara Mária szólamát, és szerencsémre Töreky Katalin kiváló kolléganőnk megmentette a jelenetet. Fantasztikus volt!

Megnézitek egymás előadásait?

Kinga: – Egy-egy zenekari próba vagy előadás után meg szoktuk beszélni a hibákat…

István: – …de csak nagyon óvatosan, mert ez válóok lehet! (nevet) Hibázni könnyű, mert ha éppen kihagy az agyad, vagy megakad a szemed valamin, egy frázisnál egy pillanat elég ahhoz, hogy kiess a koncentrációból. Nem könnyű a nézőtéren ülni, míg Kinga énekel. Amikor tudod, hogy jön az a rész, amit olyan sokat gyakorolt, ami olyan nehéz…! Volt, hogy annyira csavargattam a kezemet, hogy a mellettem ülő néző nyugtatott meg: „ne izguljon, művész úr, nagyon szépen énekel a felesége!” Persze, hogy azt akarom, hogy Kinga legyen a legjobb!

(fotók: privát)

Korábbi interjúinkat olvasta már?

interjúzenecsalád mint pozitív értékházassággyermeknevelés