„Azért jó a nagycsalád, mert tudod, hogy számíthatsz a többiekre!” - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

„Azért jó a nagycsalád, mert tudod, hogy számíthatsz a többiekre!”

Békési Erika
2020. aug. 13. 14:00
Interjúk

Megyesi Schwartz Lúcia éppen olyan, amilyennek az ember egy operaénekesnőt elképzel – mosolygós, csengő hangú, nőies és csinos, a frizurája és a sminkje pedig egyszerűségében tökéletes. Nagycsaládos anyukák között ritkán látunk ilyen összhangot, pedig Luca férjével négy fiúgyermeket nevel. Operáról, családról és a nyárról beszélgettünk.

A Vigadóban találkozunk, mert Lucának itt volt dolga. Mennyire fér bele a munka a nyárba?

– Tegnapelőtt jöttünk haza a Balatonról a gyerekekkel, mert tegnap Petrovics Emil Lysistratejából, most pedig A kékszakállú herceg várából énekeltem fel részleteket egy készülő felvételre. A mindennapokhoz nekem nyáron is hozzátartozik a gyakorlás. Mivel a nappalinkban van a zongora, a fiúk is részesei a szereptanulásaimnak, és van, hogy egy-egy részletet visszaénekelnek belőle. Mostanság a „megyek, megyek, Kékszakállú!” mondatot hallom különböző fiúhangokon a házban itt-ott. Persze olyan is van, hogy amikor belekezdek egy nehezebb darab tanulásába, akkor ők maguktól elmenekülnek… (nevet)

Hogy lehet mindig színpadra készen frissnek, üdének és mosolygósnak lenni?

– Fizikailag, hangilag, és frissességben nem tudjuk mindig ugyanazt produkálni. Természetesen előfordul, hogy kimerült vagyok, de vannak praktikáim: vitaminokkal és kalciummal lehet enyhíteni a fáradtság látható-hallható jeleit. A színpadon senki nem kíváncsi arra, hogy nem aludtam, fáradt vagyok, kiment a bokám, köhögök, vagy a gyerekem beteg. A közönség azt várja tőlem, hogy a tudásom legjavát adjam. Volt, hogy beszélni alig tudtam, de muszáj volt énekelni. Ilyenkor mérlegel az ember, hogy mit fog nyerni és mennyit veszít… Életem során összesen talán egy előadást mondtam le, de az a fellépés egy fertőzés miatt tényleg esélytelen volt.

Négy fiú sokféle tennivalót hagy otthon, nem lehet könnyű ezeket letenni a nagyközönséges szereplések előtt.

– A család és a munka az én életem, a kettő nem megy egymás nélkül. Nálam a munka tölti a családot, a család pedig a munkát: a szeretteimmel töltődöm ahhoz, hogy a Carment el tudjam énekelni, vagy mély érzelmeket tudjak kifejezni a színpadon. De a színpadon is töltődöm, és előadás után újult erővel tudok hazamenni. Néha ez nekem is hihetetlen! Amikor egyszerre három kicsi volt otthon, évekig alig aludtam. Az egyik a cumit kereste, a másik rosszat álmodott, mellém bújt, megnyugtattam és visszaaltattam… Aztán másnap énekeltem, úgy, hogy az előző éjszaka nem látszódhatott rajtam. Biztos, hogy az emberben lapulnak aranytartalékok. Nehéz vagy nem, ez van, és nincs kérdés, mert mindkettőt nagyon szeretem. Ráadásul nem véletlenül kaptam a hangomat a Jóistentől, úgy érzem, ezzel szolgálnom kell az embereket.

...a szeretteimmel töltődöm ahhoz, hogy a Carment el tudjam énekelni, vagy mély érzelmeket tudjak kifejezni a színpadon.

A munka és a család kapcsán Luca életében a szokásosnál jóval erősebben érvényesül a női szerep.

– A négy fiam és a férjem társaságában otthon egyedüli nő vagyok, és a színpadon is gyönyörű női szerepeket énekelhetek. Persze különös ez, mert lehet, hogy a világ számára az operaénekesnő, a primadonna a nőiség csúcsa, de nekem a színpadon állni az életem és a munkám. Amikor kimegyek énekelni, tudom, hogy kétezren figyelnek, mégis szinte egy embernek érzem őket. És mindig van visszajelzés! Érzem a lelkesedést, a kisugárzást, de azt is érzem, ha fáradtak. A hivatásunk lényege, hogy adjunk valamit az embereknek. Ha ez sikerül, akkor a közönség boldog, hiszen azért jönnek, hogy valami szépet kapjanak.

A színpadon egy-egy másodpercen is egészen sok múlik. Például amikor mindenki önt nézi, és várja azt a bizonyos hangot…

– Igen, mindenkitől a tökéletességet várjuk el, a színpadon nincs pardon. Az operaénekesi munka ezért tényleg nagyon izgalmas, de segít a rutin, az évek, a begyakorolt technika, és az a plusz, amit a környezet – a zenekar, a karmester és a közönség – hozzáad. Ezért egyrészt nem fordulhat elő, hogy ne jöjjön ki az a hang, mert mindannyian azt szeretnék hallani, úgy tökéletes az előadás. Másrészt bármi megtörténhet, hiszen nem vagyunk gépek, és mi magunk vagyunk a hangszerünk. Hiába teszek meg mindent, hiába tanulok harminc éve, sokszor van olyan, hogy a körülmények miatt valami nem sikerül tökéletesre úgy, mint szerettem volna. De tudjuk, hogy még Pavarotti is órákig gyakorolt egy-egy hangot az előadások előtt…

Vannak kedvenc szerepei?

– A legnőiesebb és számomra a legizgalmasabb természetesen Carment énekelni, de ezzel talán nem árultam el titkot. Nagyon szeretem Rossini nőszerepeit megformálni, mert karakterisztikusak, és zeneileg lehet bennük fürdőzni. De azokat a szerepeket is szeretem, amik teljesen más habitust kívánnak, mint ami én vagyok, ez az igazán izgalmas feladat.

Operaénekesnőként sok gyermeket szülni ritka vállalás.

– Gyerekkori álmom volt, hogy négy gyermekem legyen! Szerencsére a kismamaság a munkámban sosem jelentett gondot: a színpadi lét önmagában is más állapot, akkor nem figyelsz olyan apróságokra, hogy mekkora hasad van… De azt gondolom, természetes, hogy valaki kisbabát vár, a nézők is így fogadják ezt. Grazban még nyolchónapos terhesen is énekeltem, csak a ruhát kellett átalakítani. A szülés után pár hónappal aztán kiköltöztünk a kisbabával meg egy bébiszitterrel az előadások idejére, míg a férjem a nyolcéves nagyfiammal otthon tartotta a frontot. Néha ők jöttek hozzánk, máskor mi látogattunk haza, nem volt ebből gond. Amikor Philadelphiában énekeltem, hat hetet töltöttünk ott együtt.

Grazban még nyolchónapos terhesen is énekeltem, csak a ruhát kellett átalakítani.

Mindehhez támogató férj kell!

– Igen, és ez nekem megvan! A férjem Turjányi Miklós, a Zempléni Fesztivál igazgatója. Amikor megismerkedtünk, a korábbi sok más munkája után kontratenor énekesként dolgozott – sokan nem tudják, hogy ez a barokk művekhez használt különleges éneklési technika. Miklós nagyon jó ember, higgadt és igazságszerető. Nem véletlen, hogy mi egymásra találtunk: hasonló háttérből jövünk, nagy és összetartó család van mellettünk, katolikus értékrenddel – könnyű volt egymásra hangolódni. Annyira, hogy két hét után megkérte a kezemet, és én igent mondtam! Miklós nagyon jó apa és extrán támogató férj: egyszer három hétre elmentem dolgozni egy hajóra, ő pedig lazán bevállalta a négy gyereket.

Ilyen nagy család mellett van alkalma egyedül lenni?

– Ha van egy kis időm, szeretek jó zenéket hallgatni, olvasni, kertészkedni, filmet nézni, barátnőkkel találkozni és a szomszédokkal beszélgetni. Ilyenkor tudok a szakmába tágabban belelátni: a világ nagyjairól tájékozódom, dalciklusokat hallgatok, koncerteket állítok össze magamnak, kottákat keresek, új dalokat tanulok. De operaénekesnőként más tekintetben sem hagyhatom el magam! Futni minden nap szoktam, néha elmegyek masszázsra, szaunázni. Az erdei sétákat is nagyon szeretem, amikor csak magamban vagyok a természetben, nézem a felhőket, és úgy imádkozom.

Anyaként hogyan éli a mindennapokat?

– Kolos fiam 22 éves, Mátyás 14, Vilmos 12 és Farkas 11, egészen aktív velük az élet. Jó fiúk, belevalók, persze néha szeretik feszegetni a határokat, de ez belefér. Próbálom fogni a gyeplőt, amennyire tudom és terelgetni őket az általam elképzelt jó útra. Szerintük szigorú anya vagyok, de én azt gondolom, hogy vannak dolgok, amikben nincs pardon! Szeretném, hogy rend legyen, hogy a helyére tegyék vissza a dolgokat, és hogy ne egész nap „nyomkodás” legyen. A legtöbb vita ebből van, mert a gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy a virtuális világ nem ad kenyeret. De szorgalmasak és tisztelettudóak, és nagyon jó érzés, hogy szeretnek! És az is, hogy mindegyik külön kis egyéniség. De sokszor összefognak, a sok fiú nagyon is tud egy húron pendülni…

Úgy tudom, hogy sokat jelent önnek a nagycsalád is…

– A nagycsalád hatalmas kincs, mert tudod, hogy mindig számíthatsz a többiekre. Mi ebbe nőttünk bele, a húgommal és az unokatestvéreimmel is nagyon összetartóak vagyunk. Évente nagycsaládi találkozót is tartunk, olyankor körülbelül százan vagyunk. Nyaranta a Balatonon együtt van a rengeteg unokatestvér, nagybácsi, nagynéni, a gyerekek ipiapacsoznak, társasoznak, a Balatonban fürdenek, mindenki jön-megy, évtizedek óta nagyon szép hetek ezek.

Holnap már mennek is vissza…

– Igen, amikor csak tudunk, ott vagyunk. Én egyéves korom óta minden nyarat a Balatonnál töltök! Anyaként persze más ott lenni, mint gyerekként, mert mit is csinálsz? Folyamatosan mosol, főzöl és takarítasz… (nevet) De a Balatonnál lenni akkor is különleges! A hangulat és a levegő is más, mint az otthoné. Azért persze otthon is szeretünk lenni: kis faluban, nagy, kertes házban lakunk Budapesttől nem messze. Szeretjük a falu nyugalmát. Itt nem a boltba megyünk, ha elfogy a tojás, hanem a szomszédból kapjuk. Mi is nyitottak vagyunk, hozzánk is bárki átjöhet. A férjemnek az az álma, hogy ő a teraszon üldögél a fröccsével, és jönnek a barátai. Ez sokszor megvan, mert fontosak vagyunk egymásnak.

Nem azt mondom, hogy már mindent elértem, de ha ennyi adatott, akkor sem leszek csalódott.

Kereknek tűnik az élete. Van, ami hiányzik?

– Szokták mondani a kollégák is, hogy mindig kellenek újabb és újabb célok. Nem azt mondom, hogy már mindent elértem, de ha ennyi adatott, akkor sem leszek csalódott. Nyilván vannak szerepek, amiket még szívesen elénekelnék, helyek, ahol szívesen fellépnék, karmesterek, kollégák és zenekarok, akikkel szívesen dolgoznék. De annyi zene megérintett már az életem során, és annyi szép helyet láttam már itthon és külföldön, hogy tele van a szívem! Ha kérhetnék valamit, azt kívánnám, hogy a gyerekek egészségesek legyenek, és mi is. Hogy a szeretteinket ne veszítsük el, hogy szeretetben és békességben tudjunk élni. Kíváncsian várom, hogy mit hoz az élet a gyerekeimnek, milyen menyeim lesznek – remélem, nem leszek elviselhetetlen anyós! –, és hogy milyen kisunokáim fognak születni. Remélem, jönnek majd Luca mamához, én meg süthetem nekik a kenyeret…

(fotó: saját)