„Nincs annál jobb érzés, mint hogy a szerelmeddel együtt énekelheted a színpadon azt, hogy szerelmes vagy" - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

„Nincs annál jobb érzés, mint hogy a szerelmeddel együtt énekelheted a színpadon azt, hogy szerelmes vagy"

Békési Erika
2020. szept. 22. 5:00
Interjúk

Az isteni logika, a Szerelmi bájital, a lábtörés, a paradicsomok, a színpad és a család együtt igazán szeretetteljes, kerek történetet alkot. Az Operaház művészei, Szemere Zita és Biri Gergely operaénekes házaspár életébe pillanthatunk be.

Nem lehet könnyű huszonévesen operacsillagok mellett helytállni…

Zita: Valóban nem könnyű, az ember olyan kicsinek érzi magát. Akit azelőtt példaképként tiszteltél, hirtelen kollégaként, partnerként kezel és megkér, hogy tegezd őt. Hihetetlenül megtisztelő érzés. Amikor az Opera színpadán énekelek, azt érzem, hogy nemcsak megfelelni szeretnék, hanem száz százaléknál jóval többet teljesíteni! Az ember gyorsan föl akar nőni a feladathoz, de önmagához is, mert színpadon állni felelősség. Az az alap, hogy az ember a tehetségét nem magának köszönheti. Az én hangom például egy ilyen kapott dolog. Az, hogy mit kezdek vele, rajtam múlik. A művészlelkek érzik, hogy ezt meg kell osztani az emberekkel. Én úgy tudok kiteljesedni, ha ennek az energiaáramlásnak a részese lehetek, és egyre jobban érzem, hogy ez rendkívül áldott és kiváltságos dolog.

Gergő: Persze izgul az ember, de én úgy gondoltam, hogy ha meg tudom mutatni a kollégáknak, amiben jó vagyok, akkor remélhetőleg azt mondják majd: itt ez a fiatal gyerek Debrecenből, és nagyon ügyes…

Debrecenből egyértelmű volt az út Budapestre?

Gergő: Én a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolába jártam, az iskola növendékeiből alakult Cantemus Kóruscsaládnak Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagy a vezetője. Nem mondhatnám, hogy egyenes volt az utam az Operába, mert bár visszajártam a felnőtt kórusba énekelni, vendéglátóipari szakközépiskolában tanultam tovább, majd közgazdaságtudományi egyetemre mentem. Aztán eltelt két egyetemi év, és a családom nem kis meglepetésére úgy döntöttem, otthagyom a közgázt, és jelentkezem a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karára. Nálunk a családban senki sem zenész, így egészen nagy kérdéseket vetett fel a döntésem: hogyan dolgozik az operaénekes, milyen megélhetést biztosíthat ez a hivatás? És hát egy közgazdásznak mégiscsak könnyebb elhelyezkednie, mint egy operaénekesnek… De miután felvettek, mindenki látta, hogy ez az én utam. Mint énekes-egyetemista hallgató, igen hamar dolgozhattam a Csokonai Színház kórusában. Mire lediplomáztam, már nagyobb szerepeket is énekelhettem. Közben részt vettem a Petrovics Emil emlékversenyen, aminek díjazottjait – engem is – abban az évben meghallgatták az Operában is. Jól énekeltem, szerepet kaptam.

Egy operaénekesnő merre indul frissdiplomásként?

Zita: Amikor nyolc éve végeztem a Zeneakadémián, egy időre szabadúszó lettem. Gyöngyékszereket készítettem, nyelvet tanultam és énekelni jártam az akkori tanárnőmhöz. Egy dologban voltam biztos: én igenis színpadon leszek. Azt nem tudtam, hogyan, de ez a belső meggyőződés motorként hajtotta a mindennapjaimat. Aztán egy nap összefutottam egy volt évfolyamtársammal az utcán. „Zita, te nem jössz a szegedi meghallgatásra?” – kérdezte. Kiderült, hogy Verdi Rigolettojából Gilda szerepére keresnek énekesnőt – nekem Gilda az egyik kedvenc szerepem… Az utolsó utáni pillanatban jelentkeztem, és megkaptam a szerepet, ráadásul az első szereposztásban, azaz én énekelhettem a premieren! Az ember ilyenkor nem hiszi el, hogy ez megtörténik vele! Hiszen mi van akkor, ha nem futok össze Katival, ha éppen lejárt volna a határidő, vagy ha valamiért nem megyek el a meghallgatásra? Sok összetevős csoda ez! Én nem hiszek a véletlenben. Poulenc A kármeliták című operájában énekeltem egyszer Constance szerepét, tőle van azóta a mottóm: „A szerencse nem más, mint az isteni logika”. Nekem ez a mondat az egész életemet végigkíséri.

És a csoda folytatódott is tovább…

„Az én életemben akármilyen vágy megfogalmazódik, az valahogyan megteremtődik.”

Zita: Az Opera minden évben megrendezi a Primavera fesztivált: ilyenkor az Erkel Színházban az összes vidéki opera fölhozhat egy-egy előadást. A Szegedi Nemzeti Színház a fesztiválra pont a Rigoletto előadást választotta, melyet az Opera vezetősége is megtekintett. Behívtak meghallgatásra, és azóta ott vagyok! Az én életemben akármilyen vágy megfogalmazódik, az valahogyan megteremtődik, a Jóisten engem a tenyerén hordoz. Talán a hit miatt van ez. Vagy mert próbálok mindig a világos úton járni, jó ember lenni, és azt csinálni, amiről azt gondolom, hogy a hivatásom és szolgálok vele. Nem tudom, de az biztos, hogy elmondhatatlanul jó érzés!

Különleges egybeesés, hogy a szerelmetek is az Operához kötődik.

Zita: Ez is sorsszerű volt! Két éve nyáron a „Gördülő Opera” program keretében Donizetti Szerelmi bájital című operáját adtuk elő egy erdélyi turné keretein belül, méghozzá egy különleges „mobil” helyszínen, egy erre a célra épített kamion-színpadon. Én énekeltem Adina szerepét, Geri pedig Nemorinót – ezek a darab női és férfi főszerepei. És hatott a bájital! Elég egyértelmű volt az egész, azonnal éreztük, hogy „igen, ez az…”!

Gergő: … nem is kellett semmit megjátszanunk a színpadon…

Zita: Nincs annál jobb érzés, mint hogy a szerelmeddel együtt énekelheted a színpadon azt, hogy szerelmes vagy, és minden egyes alkalommal megtörténik maga a varázs!

Elég gyorsan történt minden azután is…

Zita: Igen, az előadás után három hónappal már vártuk a Babókát! Akkora volt az egymásra találásunk, hogy nem volt kérdés, hogy ha jön a bébi, akkor jöjjön! Ha az ember érzi, hogy a másik fele van mellette, akkor nincsenek kérdések. Eszméletlen katarzis volt az is, hogy mi együtt vagyunk, de amikor megtudtuk, hogy jön Villő, sírtunk örömünkben! Csoda volt! Számomra sosem volt kérdés, hogy a család az első, mert az a világ legcsodálatosabb dolga. Bíztam abban, hogy visszavárnak az Operába, és ez így is lett. Igaz, hogy el sem tudtam képzelni, mi lesz velem éneklés nélkül…

Gergő: Pont jó volt így, hogy Villő ekkor érkezett! Attól, hogy korán lettünk szülők, a kettőnk kapcsolatában nem változott semmi azon kívül, hogy az mindig erősebb, és egyre jobban szeretjük egymást. Erre Villőcske csak ráerősített: amióta ő van, szeretet vesz körül mindent. Persze külső szemmel furcsának és gyorsnak tűnhet, hogy két éve vagyunk együtt, és egyéves a gyerek, de mi ezt így látjuk jónak, nekünk ez így természetes.

Hogy él azóta a kis család?

Zita: Villő annyira cuki! Hihetetlen azt látni, hogy óráról órára nyílik ki neki a világ! Olyan pici, és mégis mindent ért, tud, és humora van! Már ő is próbál dúdolni, ha énekelek, sokszor ugyanazon a hangon kezd el lalázni, látszik, hogy fogékony a zenére és jó füle van! És olyan kedves dolgai vannak! A puffról leszedi a szöszt, és adja nekem, aztán apának is leszed egyet… Most hárman vagyunk egyek, kis szeretetgombóc vagyunk mi hárman.

Gergő: Villőt minden érdekli, amit mi csinálunk. Mindig ott kell lennie, ahol mi vagyunk, és ez nagyon szórakoztat bennünket. Ha zenét hallgatunk, rögtön jön, rugózik, táncol. A múltkor azon nevettünk, hogy dolgozott a nyomtató, ütemesen adagolta a papírt, Villő meg táncolni kezdett rá. Úgyhogy van érzéke! Tényleg nagyon jó együtt lenni, úgy érzem, azt a koncentrált szeretetet, amit otthon a családomtól kaptam, adom tovább Zituskának és Villőnek. És ha majd Villőnek lesz kistestvére, akkor neki is, mert a szeretet nem eloszlik az emberek között, hanem hatványozódik.

Zita, az anyaság megfér a hivatásszerű énekléssel?

Zita: Akkor kezdtem újra énektanárhoz járni, amikor Villő féléves lett. Nem volt könnyű, mert éjszakánként előfordult, hogy óránként háromszor voltunk vele fönt. Ilyen állapotban mentem másnap énekórára, ahol ugye jó, ha a legjobb formádat hozod, hiszen azért vagy ott, hogy tanulj. Úgy terveztem, hogy nagycsaládi összefogással, a nagymamák segítségével visszamegyek énekelni, de a járvány miatt több mint húsz előadásom maradt el. Nehéz volt ez, mert már nagyon vágytam vissza a színpadra, de a másik oldal az, hogy itthon tudtam maradni a gyerekkel. Ezek pótolhatatlan pillanatok Villő életében, amit kihagytam volna, ha visszamegyek énekelni.

Gergő: Egy évig mi, „anya-apa-Villő” folyamatosan együtt voltunk, mert egy baleset „segített” nekünk: a költözéskor eltörtem a lábamat, így két hónapig fekvőgipszben voltam, aztán rehabilitációra jártam. De most is jóval többet tudok Villővel lenni, mint egy átlagos apuka, pedig már újra próbálok, és előadásaim vannak.

Zita: Geri mesteri módon főz, és szeret is a konyhában alkotni, úgyhogy én inkább sütök és a gyerekkel vagyok. Csináltunk egy veteményest, a mai főtt kukorica vacsorához az alapanyagot például onnan szedtük. De van krumplink, fűszernövényeink és sok-sok paradicsomunk is. Ha Villő arra jár, mindig kér belőle – „Pa! Pa!” -, és kettőt-hármat meg is eszik.

Egymást színpadon látni különleges érzés lehet nektek.

Gergő: Ha nincs próbám vagy előadásom, mindig elmegyek, amikor Zituska énekel, de sosem izgulok érte, mert tudom, hogy amit ő csinál, az jó lesz. A tegnapi közös koncerten is csak magamért izgultam…

„Az egyik, amiért érdemes élni, hogy gyermeked van és szerelmed. A másik az, hogy színpadon állhatsz.”

Zita: Én biztosan sokkal jobban izgulok Geriért, mint ő saját magáért! Azért, hogy úgy sikerüljön az előadás, amilyennek ő szeretné. Ha én vagyok színpadon, az másfajta izgalom. Az ember akarja, és csinálja, és ezer fokon ég. Akkor ott megszűnik a külvilág. Az egyik, amiért érdemes élni, hogy gyermeked van és szerelmed. A másik az, hogy színpadon állhatsz: ezt a katartikus élményt nem lehet leírni! Olyankor úgy érzem, hogy bármit meg tudok tenni, és mindenen tudok változtatni azáltal, hogy énekelek egy szép frázist. Olyan ez, mintha az ember nem is a földön lenne: színpadon állni szinte egy másik dimenzió.

Sokat dolgoztok érte…

Gergő: Mindketten Komlósi Ildikó Kossuth-díjas operaénekesnőnél tanulunk, mert az énekeseknek egész pályájuk során kell, hogy legyen egy külső fül, egy kontroll. Ahogy visszahallgatod a hangodat a felvételről, teljesen mást hallasz, mint amit belül hallasz, amikor beszélsz. Ha éneklés közben azt gondolom, hogy „Úristen, Placido Domingo szól belőlem!”, akkor az biztos, hogy nem jó irány, azt el kell felejteni…

Zita: De azt is el kell mondanunk, hogy családi támogatás nélkül nem jutottunk volna el ide. Én olyan családból jöttem, ahol annyi közös program, élmény, beszélgetés volt, hogy ez életre szóló alapot adott nekem, és stabil érzelmi háttér a mai napig. Anyagilag viszont főként a nagyszüleim tudtak támogatni: ők vettek nekem zongorát, és ők segítettek abban, hogy különféle zenei kurzusokra járjak. Annyira köszönjük a családjainknak, hogy hittek bennünk…!

Gergő: … és hogy a mai napig mindenben támogatnak bennünket!

(fotók: Magyar Állami Operaház, privát)

A következő interjúkat is érdekesnek találhatja: