Nagymamaság

Igyekeztem őszinte lenni…

Hogy milyen nagymamának érzem magam? Hát nem annak a mesebelinek! 

Négy gyerekünk van és nyolc unokánk. A nagyapapájuk volt az igazi: nyakbavevős, unokákat motoroztató, hajót faragó, kirándulós, mindig ráérő drága ember. Nekem a kókuszos kocka, az „isteni” krumplisaláta, a sajtos stangli volt a „terepem”, meg talán a sok hirtelen született és nem szokványos ötlet. Ezt úgy láttam, hogy várták és élvezték az unokák – kiskorukban, de kamaszként is. 

Egyszer egy születésnapot szó szerint az erdőben ültünk meg, teliraktam sodort színes sok-sok krepp-papír virággal a bokrokat. Volt, hogy egyik télen a gödi kertben a még kopár almafára kosárnyi piros almát akasztottam. Csak néztek! És persze almaszedés lett a vége. A pünkösdi kuglófba pénzt sütöttem, az lett a király, aki megtalálta. Két kalács volt, egy a fiúknak, egy a lányoknak. Régi, trükkös játékokra vadásztam, becsapós szerkezetekre, ezeknek nagy sikere volt. 

Ebben a virtuális világban a gyerekek már nem írnak és nem kapnak postai levelet. Én néha írok névre szólót, örülnek neki. Hogy válaszolni is lehet rá, az még nem jutott eszükbe :-) … 

Próbáltam összeszedni a nagymamaságom nagy pillanatait. 

Amikor megszületik egy kisbaba, aki a te unokád – hát az az első csoda! Bár bevallom, az elején a szülőanyákra figyeltem, értük izgultam, csak aztán örültem az új jövevénynek. Aztán lassan rájössz, hogy azzal, hogy nagymamává lettél, az unokáddal újra éli az ember a kisgyerekkor minden izgalmát és örömét – valljuk be – szülői felelősség nélkül – ez egy másfajta öröm. Itt is van felelősség, de az más. Mondják is, a nagyszülőknek könnyű, nekik már csak szeretni kell…

Nekem a legnagyobb örömöm, nem tudok betelni vele: ahogy látom a gyerekeimet szülővé válni, szülőként „megnyilvánulni”. Figyelni, hogyan csinálják. Van ebben a figyelemben sok kritika is, aminek – ha kibírom – nem adok hangot :-). Ha mégis, azt nagyon okosan, szeretettel, bölcsen kellene tenni. De az óriási tapasztalás, ahogy a gyerekednek gyerekei lesznek. Nagy ajándék.  

Amúgy sokféle nagymama van. Anyukám jut eszembe, aki kritikus és mondjuk ki, szigorú nagymama volt, nála be kellett ágyazni a gyerekeknek, meg kellett enni, ami a tányéron volt, ezzel együtt szerettek nála lenni a gyerekeink. De még jobban a másik nagyinál, ahol volt hancúrozás, játék, a nagyi pikáns kuplékat is énekelt, jókedvű volt és szertelen. És amikor nem működött a fűtés a gyúródeszkát lerakta a konyhakőre, arra dunyhát pakolt és odafeküdt az unokájával, mert ott tudott fűteni.

Az is érdekes, hogy hogyan fogadja az ember, hogy egyszer csak nagymama lesz. Én ötven éves voltam, amikor megszületett az első unokánk, a legkisebb gyerekünk akkor volt tizenkét éves. Még nagyon élveztem a munkámat, sok utazás, találkozás, izgalmas emberek, írás, könyvek, sikerek – elfoglalt sok minden és hát – így igaz – nem lettem az a szupernagyi. 

A férjem sokkal inkább volt vidám nagyapa a szónak a legjobb értelmében. Őt is Tibunak hívták, nem nagyapának, engem sem nagymamának hívtak, hanem a keresztnevemen, amit ma már magamban megmosolygok és élvezem, hogy a legkisebb unokáink nagymamának hívnak. De ehhez kellett a korom, amikor már sok minden elnyugodott, letisztult, jöttek a drámák, betegségek, veszteségek. S velük az elfogadás, a teljesebb átérzése sok mindennek, annak is, hogy nagymama vagy, s az milyen sok lehetőséggel jár. 

Van Woody Allennek egy enyhén cinikus mondása: A nagyszülők és az unokák azért vannak olyan jóban, mert közös az ellenségük! Ha ezt elmondom, mindenki érti és nevetve bólogat. Mert igaz, jócskán lehetnek nézeteltérések a szülővé vált gyerekeink és a nagyszülők között. Merőben más lett a kapcsolatunk. Elveszítettem őket és megtaláltam őket. De ez időbe telt. El kellett fogadnom a választásukat, a más szokásaikat, az életük más tempóját, súlypontjait. Melyek sokszor nem a mieink voltak. Ez nagy tanulás és még nagyobb önuralom.  Élveztem, nem is jó szó, hálás voltam és csodáltam, hogy a lányok lazán és boldogan szoptatnak, és elgondolkodtam újra és újra, hogy én miért nem tudtam. 

Szinte kisgyerekes öröm, néha összekacsintani az unokákkal, feltölteni egy telefonkártyát, kártékony chipset ropogtatni, dupla sütit enni ebéd után – de a legnagyobb dolog, hogy időt tudsz adni, több időt talán a felnőtt gyerekeidnek és az unokáknak is, mint azelőtt. És most, hogy idős fejjel megint egy egyéves kisfiú nagymamája lehetek – hát, ez elmondhatatlanul nagy ajándék és új feladat is. 

Közben a regény, a kapcsolataink – nagyszülők, felnőtt gyerekek, unokák regénye – íródik, íródik szépen tovább.