Róla jutott eszembe az a másik. Előttem volt, pedig csak hallottam róla. Igaz, olyan mese volt, amit sosem fogok elfelejteni. 

Nyíregyházára utaztam, kényelmes vagon volt, üres helyekkel. A négyes ülésen mégis valahogy együtt maradtunk egy harminc-negyven közötti hölggyel. Finom gyapjúkosztüm volt rajta, parfümje kellemes fanyar teaillattal vette körül. Már nem tudom, melyikünk kezdte a beszélgetést, de Nyíregyházáig abba sem hagytuk. Azaz útitársnőm mesélt. A szüleihez utazott a várostól nem messze egy kis faluba. Valamikor ő is ott született. Egész úton a szüleiről mesélt. 

„Nagygazda volt az apám, magas, fekete ember, ha kimondott valamit, annak úgy kellett lennie. Irdatlan sokat dolgozott, ő vitte a sort a napszámosaival, megizzasztotta őket, mégis szerették, mert rendes napszámot fizetett, és amit egyszer kimondott, azt meg is tartotta. 

Nem volt kocsmás ember, de szerette a bort, ha bejött Nyíregyre, a kedvenc vendéglőjébe, volt, hogy két éjszakát is átmulatott. 

Egyetlen ember előtt szelídült meg, s az az anyám volt, apró, törékeny és kék szemű, mesélték, úgy emelte át a vályú fölött apám, mint pelyhet, még egy kicsit meg is ringatta a karjában. Öreglegény volt, már harminc amikor elvette, s anyám a virágjában, tizennyolc éves. 

Apámat hastífusszal szerelték le, alig élte túl, így úszta meg a háborút. Negyvenöt őszén házasodtak.

Dolgoztak, gyarapodtak, s amikor már egyenesbe került a gazdaságuk, jött a beszolgáltatás, a kuláklista – a legelsők között apámat pécézték ki a járásban. Mindent megtaláltak, az elvermelt gabonát, a vetőburgonyát, az állatokat – apámat úgy kellett lefogni, amikor elvitték a Pirost… díjnyertes tehene volt, igen büszke volt rá. 

Talán, ha gyerekük születik, megnyugodott volna, de gyerek csak nem jött. Anyám csitította a nagy magas embert, aki már nem emelgette a vályú fölött a feleségét, szava se volt, mulatni se járt a városba, nem olyan idők jártak. 

Ötvenkettőben aztán megint összeszólalkozott a beszolgáltatási emberekkel, akkor már bevitték. Összeverve egyszer hazahozták, aztán megint elvitték, akkor már börtönt kapott, tíz évet.

Mindenki azt hitte, összetörik az a kicsi asszony, férj nélkül, gyerek nélkül, egyedül. De anyám akkor lett felnőtté. A gazdaságot iszonyú erőfeszítéssel tartotta, ha hivatalos emberek jöttek, egy szót se szólt, köszönt, de semmi mást nem beszélt. Nem is válaszolt. Nem lépett be a szövetkezetbe, maradt magának. A leveleket, amiket apámnak írt a börtönbe, az imádságos könyvében tartotta, soha föl nem adott egyet sem. 

Ötvenhatban apám is kiszabadult, hazajött, csöndes volt, de határozott. Az emberek becsülték, hallgattak rá. Annyit mondott, amikor kérdezték, az idegen jöttmentek, akik eddig dirigáltak, menjenek el a faluból. A községházán akkor megéljenezték. 

Jött, ami jött, s amikor eldőlt, hogy az oroszok maradnak és nincs remény, anyám könyörögve kérte, menjen el, menjen külföldre, szökjön innen, mert beviszik megint. Apám vitte volna magával, de nem ment. Akkor már tudta, hogy gyereket vár. Akkor fogantam, amikor a börtön után végre találkoztak. 

Apám átjutott a határon, Angliába került, ennyit tudott anyám. Aztán évekig semmit. Én ötvenhét augusztusában megszülettem. 

Anyámmal ketten éltünk. Megint írt leveleket, s megint csak az imakönyvének. Állatokat tartott, jó gazda volt, s valahányszor mondták neki, hogy Rózsi, kaphatnál embert, mért küszködsz egyedül, hátat fordított és nem szólt. 

Tízéves voltam, amikor levél jött apámtól, akit én soha nem láttam. De anyám olyan részletesen mesélt róla, hogy még a nevetését is hallani véltem. Onnantól csak apám után vágyakoztam. Még tíz évet kellett várni, húszéves voltam, egyetemista, amikor egy turistaúton Rómában találkoztunk. 

Én akkor azt hittem, hogy abba a találkozásba belepusztulnak. Csak álltak összekapaszkodva egy idegen ország pályaudvarán, és sírtak, sírtak, mintha addig mind csak gyűjtötték volna a könnyeiket. Nem tudom meddig álltak így. Anyám ötvenéves, apám hatvankettő. 

Ettől kezdve minden évben találkoztak. Akkor már lehetett utazni. Hol apám jött, hol mi mentünk. Hogy élt, hol élt ott Angliában, arról nem beszélt. Anyám meg nem kérdezte. Aztán hatvanöt éves korában hazaköltözött. Emlékszem, ahogy megérkezett, megállt az udvaron a vályú előtt, átemelte fölötte az én erős, drága, hűséges kis anyámat, és mint egy gyerekkel az ölében körbeforgott vele az udvaron.