Csett! Csett! Csett! Minden reggel ez a hang ébresztett. Akkor még gyanútlan és teljességgel tudatlan voltam. Nem sokat ismertem a szőlőt körülvevő erdő, a forrás vidéke, a szurdok és a tisztások titkos életéből. Hallgattam a madarak hajnali hangversenyét, csodáltam a lepkék táncát, elkaptam a fejem a zúgó rózsabogár elől, nem mertem levegőt venni, mert nem messze tőlem a kis róka karikába forogta magát és elaludt a szőlő tövében. Néztem, mozdulatlanná dermedve, amikor a meleg kövön mellém kúszott a türkiz, zöld, sárga és kék színekben pompázó gyíkocska. Fejére koronát álmodtam, mint a mesében.

Csett! Csett! Csett! Szólalt meg most a cseresznyefán a hang. 

Nem telt el sok idő, ráébredtem, itt varázslat minden. És elkezdtem bódultan élni ebben a testközeli Teremtésben, ahol mindennek és mindenkinek dolga van, megannyi ismeretlen szereplőjével szünet nélkül történik és zajlik ez a titkokat rejtő, örök körforgásban lévő, feltartóztathatatlan, végtelen Élet. 

Leselkedő lettem. Órákig próbáltam megfejteni, hogy miért vonul és hova tart a hangyák végtelen oszlopa. Vajon lelát-e ránk a magasan keringő ölyvpár, s vijjogó hívásukra odatalál-e a kéményünkre fáradtan kapaszkodó, repülni kezdő fiókájuk. Kutattam, hová tűnik el a fekete tücsök, akit sokáig összekevertem a szöcskék nagyobbjaival, pedig hát kedvenc képeskönyvem tékozló hegedűse ma is előttem muzsikál. Egyszer csak lent valami megmozdult… Barna volt, majdnem fekete. Ráismertem. És onnantól kerestem, hová lesz, amikor kidugja fejét a fű közé vájt, mesterien lesimított ferdén fúrt tücsöklyukból az én muzsikusom. De soha nem találtam rá. Egyikükre sem. Mert tücsöklyuk nem egy van.

Csett! Csett! Csett! Ki lehet ez? A hang nem vált át fütyörészésbe, kitartó, már-már unalmas, ki ez? És mit mond? Üdvözli az új napot? A párját hívogatja? És mindig más irányból jön. Vagy a kiszáradt cseresznyefáról, vagy az öreg mandulafa legtetejéből, néha messzebbről, ahol a folyondárral benőtt akácok magasodnak. Szarka? Már arra gondoltam megint kecskebéka lapul az ágak között.

És egyik reggel megláttam. A mandulafa törzsén kapaszkodott. Mit kapaszkodott! A törzzsel párhuzamosan állt, mint a cövek, a farkával megtámasztotta magát. Piros sapkája, feketén fehérrel csíkozott kabátja, fehér mellénye elegánsnak is mondható, de zömök teste, kalapácsként oda-odavágó csőre egy ácsmesterbe oltott erdei felcserre vallott, aki addig üti, vágja a pudvás, beteg kérget, míg meg nem találja a befészkelt férget, hernyót, furkálót. Fakopáncs volt.

Megnéztem a madárhatározót: kis fakopáncs. A harkályfélék családjából. Öt-hat tojást rak. Alig két hét alatt kikölti. És csak a hímnek van piros sapkája. A tojóé fekete. De a hangjáról nem írtak. Csett! Csett! Csett! Nem baj, hogy megláttam a pirossapkás mestert, most már a hangja is az enyém.

És társaim a siklók is. Akiktől viszolyogtam. Mégiscsak kígyóra emlékeztetnek.

Arra lettünk figyelmesek, hogy a hézagosan rakott kőfal tövében mozdul a gazban valami. Két gyerekkar vastagságú, hosszú test gomolygott egymáson. Egyszer csak felemelkedik két kecses fej. Szorosan egymás közelében. Incselkednek. Imbolyogva játszanak, egyik elhajol, a másik követi. Újra. Egyenesen fölfelé magasodnak, jó harminc centire. Hosszú testük lent vonaglott a fűben.

Leselkedés közben odagyökereztem a földhöz. Zöldbarna testük alatt, amin csúsznak, a has szép mintája sárga. Először lassan, aztán egyre gyorsabban fonódnak össze. Már méternél is hosszabb a mintás testfolyam. Eltűnik a két finom rajzú fej, két kötél eggyé sodorva, élő sodrat. Szinte megfojtják egymást… A szorításban fájdalmas-boldogan rándulnak a testek. Egyszer, sokszor. Lassan csöndesednek, az egyik sikló kicsúszik a sodratból. Nem látom, hol tűnnek el.

Így élünk a Teremtésben. Ha közel vagy hozzájuk, közel jönnek a titkaik. Csak csöndesen… kisebb testvéreink az állatok, itt élnek karnyújtásnyira.

A legenda szerint Assisi Szent Ferenc a halálos ágyán megköszönte a szamarának, hogy a hátán hordta, és hű társa volt. A szamár ott állt mellette és könnyezett. 

Ide illik egy vallomás. A költő Rónay Györgyé. 

Mondd, szereted az állatokat?
A kutyát, macskát, csacsit, lovat
s a madarakat: a verebeket,
rigót, galambot, pintyeket,
akik a Földön veled élnek,
s bundájuk, tolluk melegében
nekik is van szívük, csak éppen
nem beszélnek?

Mondd, szereted az állatokat,
s figyelted őket néhanap:
hogy mit csinálnak, hogyan élnek,
s a maguk nyelvén mit mesélnek,
vagy miről hallgatnak, mikor
komor
csöndjükbe burkolódzva ülnek,
és titokzatos, hallgatag
külön világukba merülnek?

Én szeretem az állatokat.
Elnézem őket,
ha játszanak, alszanak, vagy tűnődnek
titkaikon és a világon.
Hidd meg, barátom,
nekik is vannak titkaik,
s csak annál nehezebb talán
számukra ez a sok talány,
mert nincsenek rá szavaik.

Tégy próbát, hisz ember vagy: értsd meg
a bennük szorongó miértet;
segíts nekik, mondd ki helyettük  
azt, ami ott ködlik a testük
vaksi lelkében - vidd közelebb
az állatokhoz az embereket,
hogy megértsenek végre minket.

S mi is őket, kisebb testvéreinket.

Fotó:Csalad.hu
blog