Puffogunk, hogy kánikula. Hogy ilyen még nem volt. Hogy nem volt még ilyen kánikula!?

Gyerekkoromban olyan aszályos nyarak voltak, olyan kánikulába fulladt júliusok, hogy aléltan hevert délidőben a világ. Az utcai ablakok redőnyét már nyolc órakor le kellett húzni, az udvarra nyíló verandát sem tartotta hűvösen a szőlőlugas. Lepedőt akasztottunk az ablakába, de az igazi árnyékot a diófa dús lombja adta.

Az emberek pirkadatkor indultak a földekre, mire mi, gyerekek fölkeltünk, már csak a nagymama volt otthon.

Abban a gyerekkori délutánban vibrált az árkok fölött a forró levegő. A tyúkok szédelegve bújtak a disznóól takarásába, tátogtak a növendék kacsák, hangjukat nem lehetett most hallani. Már-már elviselhetetlen, tikkadt, forró csönd ült a porcfüvek és a papsajtok fölött. Villamossággal teli csönd volt, nem nyugalom ült benne, de feszült várakozás.

Az akácokat tépő hirtelen szélvihar úgy lepte meg a falut, eszmélni sem maradt idő. Felhőket hajtott a nap elé, a nagy rohanásban hol eltakarták, hol kibújt mögülük. Fényes villámok és közeli mennydörgés kísérték a sugarasan ömlő esőt. Csak jég ne legyen, suttogták el fohászukat az öregek.

– Jöttök be azonnal! – kiabált nagyanyám.

Dehogy jöttünk. A kiskonyha eresze alatt alig vártuk, hogy kirohanhassunk az udvarra. Néztük, vetnek-e a tócsák hólyagot, akkor sokáig tart a mulatságunk. Mint valami pogány örömre, úgy emlékszem a víztől fényes, félmeztelen kis testekre. Nem győztünk betelni az ég adta hűvös zuhannyal, ugráltunk, fröcsköltünk, talpunk alatt a meleg gyep lassan meghűlt, tapicskoltuk, míg hajunk csatakosan már a fejünkre nem tapadt, s borzongani nem kezdtünk. Lepedőt borított ránk nagyanyám, és mire felszikkadt rólunk a víz, az eső is elállt.

Akkor aztán ki az utcára! Lábujjaim közt érzem a finom meleg sarat, a mélyedések tócsáiban mostuk le a fekete sárkukacokat a lábunkról…

Ó, forró, meleg nyarak! Rendelt ideje van a hőségnek is, mint mindennek a teremtett világban.

Most sem a kánikulával van baj. Talán inkább velünk. Amit teszünk, azzal van baj. Észrevesszük-e már? Engedünk-e nagy dölyfünkből végre?

Nagy élelmiszerbolt oldalában megyek el a pesti utcán. Odakapom a kezem a lábamhoz, úgy süt lent a fal lamellái mögül kizúduló forró levegő. Sosem gondoltam arra, hogy a hűtőpultok fagyasztói, a bolt klímái fűtik az utcát.

S a klímaberendezésekkel sorakozó üvegfalú irodaházak! Szerte mindenütt. De már a lakásokat is így hirdetik. Klímarendszerrel. Mérte valaki, mennyi forró meleget löknek ezek a rendszerek a levegőbe? Összeadták már, hogy milyen áron teremtünk hideget a kánikulában?

Miért tudtak a régiek hűvös házakat építeni? A házak mellé árnyat adó fákat ültetni? S gondolva a vándorokra, végig az utak mentén is eper, dió, cseresznyefák adták az árnyékot.

Ilyenkor negyven fok közelében már érezni, mennyire kiszolgáltatott a mai, városba szorított ember. A beton, az aszfalt, a falak ontják a forróságot, az autókból fojtogató meleg böfög, ha klíma van bennük, a kiáradó bűzös meleg megsokszorozódik. A panelházak kiagyalói kétlem, hogy kilencedik emeleti, délre vagy nyugatra néző lakásokban ülnek, nyakukban vizes borogatással.

Indulatos vagyok és biztos igazságtalan is. De leginkább riadt. És félelemmel teli, ha ez így megy tovább…

Észnél van az emberiség?

Egy tanyán százhúsz állatáról gondoskodó asszonnyal találkoztam nemrég. Ő mesélte, a családjukban volt egy törvény. Így szólt: Az első a felelősség. A második: a felelősség. A harmadik: a felelősség.

Hajnal van. Egy kis házban ülök. A kő- és tömésfalak hatvan centi vastagok. Nincsenek szigetelve. Ha kinyújtózom, elérem a gerenda fölött a mennyezetet. Kicsik az ablakok. A padláson forróság van, a pince hideg.

Az unokák még alszanak, a takaró alól most kibújik két barnára sült lábacska. Betakarom, mert hűvös az öreg ház. Kánikulában is.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélemcsaládcsaládban élnitermészetklímaváltozás