Ülünk a hűs, téglával kirakott teraszon. Itt volt valaha a vályogveranda. Emlékszem, ilyen kánikula volt akkor is, amikor a nagy elhatározás született: az öreg házhoz ragasztva egy kis verandát álmodtak a szüleink. 

Egy Alföldről ide származott fekete ember jelentkezett kőművesnek. Hetedikes voltam, én lettem a segédmunkás. Hordtam a szódavizet a fröccsökhöz, mert az alföldi ember, miközben a vályogot keverte, hamar megszomjazott. Ő beszélte rá apámat, hogy sárból húzzanak falat, kitart az is, és sokkal olcsóbb. Pelyvát szereztek és tehéntrágyát és jó sárga, agyagos földet. Az alföldi ember fölgyűrte vékony inas lába szárán a nadrágot, úgy tiporta, taposta a vályogot, cuppogott a lábujjai között a sár, fütyült közben, ugyanazt a dallamot egész álló nap. És minduntalan megszomjazott. Olyankor rám nézett, kacsintott. Én meg szaladtam, a vizespohárba ujjnyi bort öntött, és ráspriccelt a kútvödörben hűtött szódásüvegből. Apám a keze alá dolgozott a kis fekete embernek, ő is csak itta a fröccsöket, utána lesuhintotta az izzadságot a homlokáról. 

A vályogot vasvillával rakta szép akkurátusan az alföldi ember, zsineggel ellenőrizték a falak dőlését, azok magasodtak szépen, délután, mire megjött anyám a munkából, már a fejemet is eltakarta.

Azt hittem, örülni fog anyám a falaknak, akkor már ablakok is csillogtak bennük, apró szemű, bontott ablakok, öreg, pattogzott kerettel, de mit számított a keret, örültünk, hogy lesz veranda, olyan, mint annál a régi nagy háznál volt, amit egy napon hirtelen és könnyek között ott kellett hagynunk. De anyám csak nézte a sárfalat, és sírással küszködve azt kérdezte: és a tégla? Hol van az alapból a tégla?

Megfeledkeztek róla. Apám az örömtől, hogy mégis lesz veranda a kis ház előtt, az alföldi embernek meg eszébe se jutott, nem rakott ő téglát soha. Apám megdörzsölte a homlokát, anyám egy szót sem szólt többet, a vályogfal elkészült, olyan hőség volt aznap, hogy estére már világosra száradt az alsó pereme 

Ez a nap jutott eszembe a hűvös terasz alatt. Hogy micsoda meleg nyár volt akkor is. S hogy mekkora ünnep volt, hogy az a vertfalú vályogveranda el tudott készülni. Egész megfiatalította az öreg házat.

Mert öreg volt a ház, több mint százötven éves, vastag falú, gerendás. Nyáron hűvös, télen meleg, a falában kis szekrények ülnek, a küszöbéről rögtön a füves udvarra lép az ember, s a padlásához nem kell létra, elég fölsétálni az udvar dombján a ház végébe, ott nyílik a padlásajtó.

Ha oda kiállok, látom a két templomtornyot és a hegyeket. Ma hajnalban is, amikor fölkeltem, hálóingben fölmentem kedvenc helyemre a pincetetőn, csak néztem, hogy kel föl a két hegy ölében a nap. Július van, itthon júliusban mindig a két hegy között jön föl a nap. Hallgatom a harangszót, nézem a fölszálló, könnyű párát, amitől még a legszárazabb nyarakon is nedves hajnalonta a fű az udvaron. 

Itthon. Egyre többet megyek haza. Mintha húzna valami. Valami késői engedelmesség, szótlan belátása annyi ellenszegülésnek. Megyek föl a temetőbe, viszem a kiskapát, pár szál virágot, fölkapálom a földet, locsolom a kis sírt, a szomszédét is szívességből, ahogy anyámtól láttam. 

Itthon vagyok… fülemben a szúnyoghálós nyári ajtó ismerős nyekergése. Itthon vagyok. Elnézem a füstölő fűvel benőtt kéményét, a két lépcsőfokon lemegyek a pincegádorba. Próbálgatom, tudok-e még páros lábbal fölugrani a kőlépcsőkre, ahogy gyerekkoromban, ha levittem a vasárnapi ebéd maradékát, amibe, nem tudtam megállni, jóllakottan is mindig belenyalakodtam. 

Állok a füvön. A melegtől reszket a levegő. Egyszer csak kitárom a két karom, és az udvarnak ugyanazon a pontján, ahol kislány koromban, forogni kezdek. Forgok, forgok, és amikor már szédülök, lefekszem hanyatt a gyepre, nézem az imbolygó fákat, a tetőt, a tetőn a cserepeket. Nem bánom a szédülést, nem várom, nem is akarom, hogy megálljon körülöttem a világ.