Én is ismertem. Jártam az óráin, a lakásán. Magunkba feledkezve beszélgettünk. Figyeltem a gyerekeket, akikkel varázsoltak. És most olyan jó visszaidézni az emlékét.

----

Amikor beléptem a terembe, néhány gyerek a földre tapasztotta a fülét, mások négykézlábra állva figyeltek, voltak, akik táncoltak, néhányan a levegőbe rajzolva az ujjaikkal követték a zenét. Vivaldi muzsikája szól. A Négy évszak Nyár tétele. Zümmögött, halkan döngicsélt a rét, magasra nyújtott karral gyerekek forognak. 

Kokas Klára első óráinak egyike volt, még a hetvenes években.

Tíz évvel később megint gyerekekkel. Mozart muzsikáját hallgatják. Közben festmények születnek. És mesék. Egy kicsi lány mutatja a rajzát:

      – Nálam a szétkent maszatokban van a zene. Itt zöldes, itt kékes, de szétkentem, mert összesimulnak a hangok. Átmennek egymásba. Nem kopognak. Figyeled? Így…

Megint évek múlnak. Vak gyerekeknek hozza most a muzsikát, táncol velük, és míg átszellemült arcukat nézi, erős lesz megint. És elmegy a sérültekhez, akiknek simogatás kell és melegség, hát meleg, simogató dallamokat visz nekik. És odaadja magát, közéjük ül, a padlóra kuporodik, mint máskor. Mint mindig.

Kodály tanítványa volt. Visszatekintés című kötetét ezzel a dedikációval kapta tőle: 

„Kokas Klárának, előretekintésül.”

„Szanyban születtem, Magyarország nyugati vidékén, a Rába mentén. Ma már szinte elképzelhetetlen védettségben éltem. Apám tanító és kántortanító volt, a dalárdát, a szanyi tánccsoportot ő alapította. Az ő dalosainak, táncosainak emlékei rétegeződnek a lelkemben, meg anyám énekei. 

Szabadon éltem. A sebes Rábában félelem nélkül úsztunk a hordalékos ágak között, visszafelé meztélláb gyalogoltunk dűlőn, kavicson, rögös szántóföldeken. Télen felkapaszkodtunk a csilingelő szánok farára és nagyokat huppanva estünk a havas útra. A babámnak lakkcipőt varrt a szanyi suszter. Boldog voltam.

Nekem keveset tiltottak és örömmel, sokat tanítottak. Én is keveset tiltok és örömmel tanítok. Mesterem a tenyeréből tett az utamra. Nem halványul az emlék, torkomban érzem a könnyeimet, amikor indexembe írta a kitűnőt…”

Kokas Klára zenepedagógus lett. Amikor az első ének-zenei osztályban megérintette a mámor, hogy a mindennapos énekórák egyik napról a másikra sikert hoznak, vizsgálni kezdte a zenei nevelés hatását. Kodály biztatására könyvet írt belőle. Aztán gyerekotthonokba ment, intézetis gyerekek közé. Ott ébredt rá, hogy mire kapta a tálentumát, hogy miért tanít zenét. 

- Hogy megtanítsak kapaszkodni vele – mondja.

Másként tanít, mint azt szokták. Gyerekeivel a szőnyegen ül, egyéni figyelemmel fordul feléjük, befogad botfülűt, ügyetlent, sérültet.

– Klári, itt ülünk a lakásodban. Olcsó trikóban vagy, kopott, puha nadrágban. A bútorok lestrapáltak, a kényelemnek nincs nyoma. A kisszobában matracok, plédek, az itt éjszakázó, magnófelvételt, videót rendszerező, vagy csak beszélgetni jövő tanítványaidnak. Talán itt a válasz, hogy mitől van benned ez a derűs, nemtörődöm nyugalom.

– Attól, hogy azt csinálom, amit akarok, amit szeretek, amit jónak tartok. Hogy már régen tudom, az öröm nem függ az anyagiaktól. Hogy boldog tudok lenni attól, hogy a másik ember szép. Nem irigylem érte.

– Súlyos betegségből gyógyítottad ki magad… Még mindig sátorral járod a világot?

– Ma is mindennap kimegyek a közeli erdőbe. Sétálok, nézem a fákat, megsimogatom a törzsüket, és már nem fontos, hogy szaporodnak a ráncok az arcomon. Hatvannyolc éves vagyok – versenyen kívül indulok. Ez olyan lelki szabadságot ad, nincs is rá szavam. A barátaim elkísérnek, s jönnek a gyerekek, régiek és újak. Két ellenségem van, két utált állapot: a rutin és a közöny. Kiköpöm a számból az állottvíz-langyosságot. 

Egyszer egy levelet kapott. „Egész életemben zenélni szerettem volna, szüleim elvittek mindenüvé, de hiába. Nem tudok zongorázni, karomat a fogaimmal emelem. Klári néni az utolsó reményem. Ha elküld, feladom.”

Ági huszonnyolc éves mozgássérült lány. Történetéről Kokas Klára így mesél:

-   A levél vétele után Ági a következő óránkon már velünk volt. Kicsit szorongva, de egyre jobban átmelegedve. Náditündér lett. Tündérségét egy kislánytól, Orsitól kapta, amikor egy játékban azonnal tudta, hogyan vigyázzon a nádirigótojásokra, hogyan ringassa a fészküket. Azóta velünk van. Ági nálunk nem sérült, ő Náditündér. Köztünk töltött percei: ajándékaink. Mindnyájunk nyafogására oszt orvosságot, a napi kesergések eltörpülnek, amikor Náditündért látjuk egyedül, küzdve hajat mosni, a fogával emelt fél kezével könyvet lapozni, kottákat írni, tanulni, vizsgázni. Tőle tanulunk türelmet, akaraterőt, békességet, megbocsátást és újrakezdést. Ő a miénk, és mi az övéi vagyunk már.