csalad.hu - Ha anya lerobban…
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Ha anya lerobban…

Clerget –Tasi Barbara
2020. jan. 14. 15:00
Életmód

Tavaly októberben egy kellemes őszi koradélutánon békésen üldögéltem a nappalink szőnyegén, amikor az én örökmozgó hároméves fiam úgy gondolta, azzal fejezi ki legjobban a szeretetét, ha igazi ketrecharcosként ugrik az ölembe. Telibe találta a bal térdemet, de legalább volt gipsz zöld színben a kórházban készleten.

"Édesanyaként az egyik legnagyobb félelmemmel kellett szembesüljek: hozzám kellett mentőt hívni"

Édesanyaként az egyik legnagyobb félelmemmel kellett szembesüljek: hozzám kellett mentőt hívni, miközben tökegyedül voltam a kisfiammal, a telefon pedig nem volt elérhető közelségben. Az első ösztönös reakcióm az volt, hogy ordítottam a fájdalomtól, és hányingerem lett a horrorfilmbe illő póz láttán – a térdem új helyet talált magának a lábam bal oldalán. Aztán éreztem, hogy mindjárt elveszítem az eszméletemet, úgyhogy minél gyorsabban mobilhoz kellett jussak. A kisfiam először elszaladt, de szerencsére hamar meggondolta magát, és olyan gyorsan teljesítette, ha valamit kértem tőle, mint azelőtt soha. Nem mondom, hogy törjük magunkat ripityára a dackorszakban, de kétségkívül hatott szegényre az állapotom. Az ijedtségen túl valószínűleg az is közrejátszott a segítőkész hozzáállásban, hogy csupa olyan feladatot kapott, amit korábban nem engedtem neki: székre kellett állnia, hogy elérje a telefonomat, majd a lakáskulcsot, sőt ki is kellett nyitnia a kulcsra zárt az ajtót, mert nem tudtam felülni sem. Hívtam a mentőt, a szomszédot, hogy vigyázzon a fiamra, és persze a férjemet.

Minden fenekestül felfordul

A mentő el is vitt, a vacsorámat pedig már otthon, talpig gipszben fogyaszthattam el a kanapénkon, csak úgy lazán, rómaiasan. Persze, így utólag próbálom elpoénkodni a dolgot, de akkor senki sem akart ezen viccelődni a családban. A kisfiam az ovis beszoktatás első heteit taposta, a kislányom egy hónapja kezdte az első osztályt.

A balesetig én hoztam-vittem a gyerekeket, én intéztem a hivatalos ügyeket, a bevásárlást, főzést. A házimunkákat osztottuk meg csak a férjemmel. Ez az olajozottan működő rendszer, a boldog családi idill egy délután leforgása alatt szétesett. A mozgásterem a kanapé-konyha-fürdőszoba háromszögre korlátozódott.

Mindenkit megviselt a balesetet követő gipszben töltött 2 hónap, és mindenkit máshogyan. A férjemmel át kellett szervezni az életünket úgy, hogy az a gyerekeknek a legjobb legyen.

Trauma a gyerekeknek is

"soha ennyi mesét, verset nem olvastam nekik egyszerre"

A történtek nyomot hagytak a kicsik lelkében, minden nap el kellett mondanom, hogy anyának nincs nagy baja, csak a lábamnak sokat kell pihennie, hogy újra szaladgálhassak velük. Érthető módon főleg a kisfiamon érződött még sokáig a nyugtalanság. Rémálmai voltak, újra bepisilt, előjött a szeparációs szorongása. A tényről, hogy ő okozta a balesetet, azzal próbáltam elterelni a figyelmét, hogy kineveztem az én kis hősömnek, hiszen nélküle nem tudtam volna segítséget hívni. Onnantól kezdve jó pár hétig nem tűrt meg a közelemben senkit, legfőképp a nővérét nem, aki viszont szintén nagyon aggódott értem, és igényelte a társaságomat. Ekkor láttam meg a baleset egyik legnagyobb pozitívumát: mivel fekvő helyzetben sok mindent nem lehet játszani a gyerekekkel, soha ennyi mesét, verset nem olvastam nekik egyszerre, és rengeteget társasoztunk hétköznapokon is, nem csak hétvégeken. Azt hiszem, a sok-sok együtt töltött, összebújós délutánnak – amit ezúttal soha nem szakított meg valamilyen rendkívül fontos tennivaló – köszönhetem azt, hogy egy-két hét alatt beálltak a gyerkőcök az új rendszerre, és láthatóan nyugodtabbá váltak.

"Igazából hálás vagyok ezért a két hónapért"

Segítség nélkül nem ment volna

A férjem minden nap ingázik a főváros és a Budapesthez közeli otthonunk között, így reggelente ugyan el tudta vinni a gyerekeket az oviba és a suliba, de a délutáni hazahozatal már nem ment önerőből. Tudni kell rólam, hogy ha segítséget kell kérni, az nekem felér egy foghúzással. Most mégis az egyik drága szomszédasszonyom hozta haza a kisfiamat az oviból, az iskolában a tanító néni és két szülő felosztottak egymás közt 4 napot, mikor ki fuvarozza haza a lányomat, heti egy napon pedig a férjem itthonról dolgozhatott. Ráadásul anyukám, aki sajnos nem lakik hozzánk közel, heti 3 napot nálunk volt, hogy besegítsen a ház körüli teendőkben. Igazából hálás vagyok ezért a két hónapért, mert csodás napokat tölthettem anyukámmal, a gyerkőcök a nagyijukkal, arról nem is beszélve, hogy fantasztikus embereket ismertem meg a lányom iskolájában, és végre időt szakítottunk a szomszédommal a régóta halogatott délutáni teázásra is.

Azok a családi szerepek...

A legnehezebb része a gipszben fekvésnek egyértelműen az volt, hogy át kellett adjam a gyeplőt a férjemnek olyan dolgokban, amiket mindig is én csináltam. Nem tagadom, a kiszolgáltatottság, a helyhez kötöttség a 2. hónapra kihozta belőlem a házisárkányt. Hirtelen nem volt mindegy, hova kerül a kanál a fiókban, és a 2019-es év legnagyobb házassági veszekedését egy rosszul megválasztott darálthús okozta: képletesen visszazavartam a szülőhazájába a férjemet, ha már 14 év Magyarországon töltött idő alatt nem képes rendes húst venni. Majd még jó darabig mondtam a magamét a frusztráció miatt, amit az okozott, hogy ezúttal nem tudok feltrappolni az emeletre, és jól bevágni magam mögött a hálószoba ajtaját, ahol aztán magamban fújtathatok. Aztán persze jól elszégyelltem magam. Szegény férjem ezen a ponton már nem tudott megértő és nyugodt maradni, hiszen abból állt egy hete, hogy munka után pakolt, gyereket fürdetett, minden után ő szaladgált, hétvégén egyedül ment bevásárolni, takarított, és még arra is szánt időt, hogy a gyerekeket egyszer-egyszer elvigye valahová kirándulni a szép őszi időben. Nekem viszont elegem volt abból, hogy egész nap a nappaliban tespedek, haszontalannak érzem magam, és teljesen másokra vagyok utalva. Mindketten besokalltunk, de ez kellett ahhoz, hogy ne csak robot módjára próbáljuk átvészelni a gipszes időszak hátralévő részét, hanem belelássunk a másik helyzetébe, megértsük egymást. Értékeljük azokat a hétköznapinak és egyszerűnek tűnő feladatokat, amiket a másik végez nap mint nap, melyek ahhoz kellenek, hogy kiegyensúlyozottan élhessünk.


"Nem lehet mindennek és mindenkinek megfelelni, mert arra így vagy úgy, de rámegy az egészségünk."

Mégsem változtatnék semmin

Hatalmas közhely, de tényleg igaz, hogy minden rosszban van valami jó. Hiszek abban, hogy mindenből tanul az ember, és semmi sem történik véletlenül. A balesetet megelőző időszakban minden területen maximálisan helyt akartam állni: anyaként, feleségként, dolgozó nőként. És igen: túltoltam. Nem lehet mindennek és mindenkinek megfelelni, mert arra így vagy úgy, de rámegy az egészségünk. Nem kell egyidőben mindent tökéletesen csinálni, ezt senki sem várja el tőlünk. netán terhesek mások számára, ha merünk segítséget kérni. Amióta lekerült a gipsz és a lábam is hajlik rendesen, olyan hétköznapi dolgok is eufórikus boldogságot okoznak, mint a vezetés, a részvétel a szerkesztőségi értekezleteken, vagy a porszívózás. Azért természetesen néha visszasírom azokat a délelőttöket, amikor fekvő pózban történő cikkírás után felpolcolt lábbal, csokis sütit majszolva néztem filmeket.

(fotó: Clerget –Tasi Barbara, Shutterstock)