Este, amikor lefeküdtem, akkor ráztam föl  a párnákat, húztam simára a lepedőt és eszembe jutott, amit az ómamám mondott egy reggelen. Sose felejtem el, az ágy szélén ültünk… 

Messzebbről kezdem. Anyámnak nem volt hozománya. A háború végén idegen országból vonatsínek végtelenjéből érkezett ő a városi lány és egy falu ismeretlen világába került. Két bőrönddel, rúzsos szájjal, vékony cipősarkakon, kopogó táncos reményekkel vágott neki az idegen világnak. Így szerette meg és fogadta el apám, összeszorított szájjal így fogadta be a falusi nagyanyám a slingelt párnahajak, és hímzett monogramos lepedők, dunyhahuzatok és damasztabroszok közé. 

     Ma reggel jutott ez a hozomány-dolog az eszembe, amikor az összes párnát csak úgy cihában, levittem az udvarra szellőztetni. Ahogy lehúztam az ajándékba kapott öreg párnahuzatokat, megtaláltam sarkukban a hímzett monogramot, a nagynénémét. Akkor jutott eszembe, hogy anyámnak nem volt hozománya. Sokáig néztem a hímzést, a visszáját is. Kis műremek! 

     Aztán fölráztam a párnákat, alaposan megpaskoltam, tűzött a nap, forróra sütötte mindet, amikor megforgattam érezni lehetett, a toll is levegős lett, életre kelt a párnaciha fogságában. 

     Este friss ágyneműt húztam, feszesre simítottam a lepedőket, a párnák hasasra duzzadtak a beszívott melegtől, a napsütötte tiszta illat betöltötte a szobát. Alig vártam, hogy ágyba kerüljek. 

      Amikor aztán lefeküdtem, mintha valami puha fészekbe merültem volna, körülfolyt, körbeölelt a napillatú ágynemű, a párnák dagadó melege, a hűvös paplan tisztasága, mint kislány koromban a dunyhát, az államig húztam.

     Aztán amikor először anyám szülővárosában, Temesváron jártunk kiderült, dehogyis nem volt hozománya! És bőröndbe csomagoltuk a hófehér finomszövésű házivászon lepedőket, a puhafényű damaszt ágyneműt, lenvászon törlőket és darázsszövésű törülközőket. És a határ másik oldalán a falusi nagymamám elégedetten nyugtázta, hogy mégsem egy semmijesincs lányt vett el az ő egyszem fia. 

      Az is Temesváron történt, hogy egyik reggel ott hagytam az ágyat összegyűrve, vetetlen. Tizennégy éves voltam, két heti nyaralásra érkeztem és ezernyi izgalmas dolog várt. Ómama este a rendbe tett ágyam szélére ült és magához húzott.

      – Tudod, hogy ebben az ágyban született az édesanyád? Ezerkilencszázhúszban. Ebben az ágyban voltam szerelmes fiatalasszony. Itt ápoltam, ebben az ágyban az anyámat. És ebben az ágyban halt meg a Farkas nagymama, akit magamhoz vettem. 

     Lesimította a lepedőt, a kispárnát szeretettel megpaskolta. Az ágy, mondta, az életünk része. Majdhogynem szent hely. Úgy feküdj bele és úgy kelj fel belőle minden reggel. 

     Megölelt és most valamiért nem az arcomra, hanem a homlokomra adta az esti pusziját. Mintha egy megelőlegezett ígéretre egy pecsétet kaptam volna. Őrzöm is, a szavaival együtt.