Volt ebben a két évben rengeteg öröm, akadtak könnyek, voltak közös félelmek, talán viták, de ami számomra a legfontosabb: rengeteg elfogadás, támogatás és szeretet. Talán furán hangzik, de még néha most is elcsodálkozom, hogy ezek a gondolatok belőlem jönnek ki. Viszont annyira jó érzés tudni, hogy segíthetek egy-egy helyzet kezelésében, netán probléma megoldásában! Arról nem is beszélve, hogy Ti, kedves olvasók, mennyit segítetek nekem. Számtalan tanácsot, ötletet, megoldást kaptam Tőletek a kommentekben, melyekért nagyon hálás vagyok. Van, amikor „csak” lelki fröccsre van szükségem, de általában olyan gyakorlati útmutatókat, kapaszkodókat adtok, amik nélkül sokkal nehezebben boldogulnék. Manapság tudom, hogy nem divat segítséget kérni, és illik úgy csinálni, mintha az anyák tökéletesek lennének és úgy születnének, hogy mindent tudnak a gyereknevelésről. De pont azért jött létre ez a blog annak idején, hogy igenis merjük vállalni a sebezhetőségünket, merjünk hibázni, merjük mondani, hogy bizony vannak nehezebb időszakok és nem minden – ahogy szoktam is mondani – rózsaszínű csillámpónipuki.  

Bármilyen hihetetlen, az anyák azért nők is, akik – bár otthon netán mamikontyban és kinyúlt és/vagy összefirkált és/vagy lebukott és/vagy lukas pólóban járnak, de néha jól esik gyerekmentesen, kirittyentve megidézni azt az időszakot, amikor még „csak” csajok voltak. Olyan sok elvárás van felénk, hogy képtelenség mindegyiknek megfelelni. És ami a legfontosabb, hogy magunktól se várjunk el lehetetlent.   

Most például már nem is várom el magamtól, hogy ne sírjak, amikor benézek a lányom új szobájába. Bizony, jól olvastátok, Hannikám babaszobája már csak emlék és új, kislány szobája lett, nagy, kislány ággyal. Nem nagykislány ággyal, hanem nagy, kislány ággyal, értitek? A lényeg, hogy nemrég érkezett meg az új ágy, és én azóta bőgök. Tulajdonképpen nem tudom, miért. Vagyis tudom. Részben, mert most született. Most hoztuk haza a kórházból és fektettük először a rácsos ágyába, amiben szinte elveszett. Most meg itt jön-megy egy kiscsaj, lobognak utána a göndör fürtjei, és saját szobája van, ami már nem babaszoba, hanem gyerekszoba. Észrevettétek, hogy sokkal gyorsabban repül az idő, mióta gyereketek van? Én azt érzem, hogy turbó üzemmódba kapcsoltak a hónapok, évek és én csak kapkodom a fejem, hogy tartsam a tempót. És ez a szoba most itt folyamatosan emlékeztet rá, hogy ne kényelmesedjek el, mert lesz ez még így se… ma még csak nagy ágy, holnap már íróasztal, aztán egy tábla az ajtón, hogy "belépés csak engedéllyel"…  most távolinak tűnik, de ismerve Hannikám személyiségét (meg a sajátomat), szerintem ez nálunk hamarabb érkezik el, mint gondolnám.  

Mint ahogy az öltözködésből is kiderül, hogy az én lányomnak már most önálló elképzelése van a divatról, és nem adhatok rá azt, amit akarok. Sőt, a haját sem úgy alakítom, ahogy én gondolom. Bíztam benne, hogy még van egy-két évem kedvemre öltöztetni az én csillagomat, de mint oly sokszor, most is bebizonyosodott: az, hogy én miben bízom, és az, hogy őnagysága, törpe dandártábornok kisasszony mit akar, általában köszönőviszonyban sincs egymással. Azt is gondoltam, én naiv, hogy majd, amikor megfelelő hosszúságúak lesznek a göndör loknik azon a gyönyörű fején, majd szebbnél szebb csatokkal, színes gumikkal és csillámos hajpántokkal fogjuk eltűzni. Persze miután megfésültük… és megmostuk. Aha… ja… persze… haha…  

Ebből annyi teljesült, hogy én (de csak én) megmoshatom ugyan a haját, de megfésülni az a missön impásziböl. A mosás úgy történik, hogy fent van Peppa Pók és azt várja, hogy mikor néz fel a Hanni. Ne kérdezzétek, miért Peppa és miért pók, mert nem tudom, ez jutott eszembe. Valahogy összemostam Peppa malacot a ’mittudoménmilyen’ pókkal, aminek viszont akkora sikere lett, hogy megtartottuk. Ahogy azt mondom Hanninak, hogy fent van Peppa pók, felnéz, és nyugodtan le tudom mosni a sampont a hajáról, anélkül, hogy a szemébe menne. A másik hajmosós trükkünk az, hogy a habbal taréjt csinálok a hajából és ezen jókat kacagunk együtt, addig is elterelve a figyelmét arról a borzalmas és fájdalmas tényről, hogy hajat kell mosni.  

Namármost, mint ahogy fentebb írtam, tényleg csak nekem engedi ezt a műveletet, szóval egy-egy nagyszülőknél töltött hétvége után úgy illatozik az én Marikám, mint egy étterem. A komplett hétvégi menüsor kiszagolható a hajából. Éhes is leszek ilyenkor mindig. Egy darabig próbálkoztak szegény nagyik, hogy változtassanak ezen, de mondtam nekik, hogy engedjék el, inkább hozzanak mindig nekem is a rántott húsból, aminek az illatától összefolyik a nyál a számban, ha beleszagolok a Marcsám loknijaiba.  

Szóval a mosás még hagyján, de a fésülködés egy rémálom. Fel is adtam. Akinek göndör hajú gyereke van, az tudja, hogy a vékony, göndör fürtök kb. 3 perc alatt berasztásodnak, és reggelre úgy néz ki a gyerek feje, mint a madárijesztőnek az Óz, a nagy varázslóban. Ilyenkor jó lenne valami varázspor, amit rászórunk a gyerekre, hogy mozdulatlanul üljön, amíg kifésüljük, de ennek hiányában kénytelen vagy bevetni minden trükköt – igen, még a telefonnal is játszhat –, aztán rendszerint belátod, hogy nem érdemes próbálkozni, mert nem győzhetsz. Ilyenkor megfogadod, hogy levágatod a haját, de aztán rögtön megbánod, hogy ilyen csúnya gondolat egyáltalán az eszedbe jutott, hiszen olyan gyönyörű még rasztásan is, mint egy angyal. A vége az, hogy maradnak a raszták… Egyszer kénytelen leszek bevetni az ollót, de még húzom az időt.  

Viszont most engedjétek meg, hogy csapongjak kicsit, és pár gondolat erejéig visszatérjek a gyerekszoba témára. Most jutott eszembe ugyanis, hogy miért könnyezem mindig, ha benézek Hannika új, saját szobájába. Azért, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy a gyerekemnek megadhatom, ami nekem nem (illetve nem úgy) adatott meg. Mi picike lakásban laktunk, és Verával közös, szintén picike szobánk volt. Ennek persze megvolt a jó oldala, de azért én mindig vágytam egy kis saját zugra. Három parányi négyzetméterre, amit én dekorálhatok kedvemre, ahol az én játékaim vannak. A hugicák sorsa az (pláne, ha nővérük van), hogy ami az övék, az általában korábban a tesójuké volt, úgyhogy igazából semmi nem csak az övék. Nem panaszkodom, mert a szüleink erőn felül adtak meg nekünk mindent, amit tudtak, de azért most anyaként elérzékenyülök attól, hogy mi a Krauszommal mennyi olyan dolgot képesek vagyunk megadni a lányunknak, amire mi esetleg csak vágytunk. 

Nnna megint jó hosszúra sikeredtem, de hát ez van már két éve. Mindig nyavalygok, hogy jaj, mit fogok írni, aztán dől belőlem a szó.  

Szóval Isten éltessen minket még jó sokáig, remélem, még sokszor két évig kíváncsiak lesztek rám/ránk!