Jaj, Tóth Gabi, mi az, hogy milyen változást? Hát nagyot… sőt, hatalmasat! Az eddigi burok, amiben óvni, védeni tudtam, megszűnik, és a lányom számára kitágul a világ. Persze ilyenkor ezer kérdés zakatol az ember fejében: jó lesz ez neki? Szeretni fogja? Őt szeretni fogják? Elfogadják, lesznek barátai? Ott fog enni, aludni, mi lesz, ha hiányzom neki, mi lesz, ha elesik, sír… és még sorolhatnám.

Kíváncsi lennék, és tényleg örülnék, ha páran írnátok majd, hogy Ti hogyan éltétek ezt meg? Ami mostanában pedig végképp foglalkoztat, hogy azok a szülők, akiknek hasonló korú a gyereke, és esetleg van nagyobb testvér, éreznek-e különbséget a normál körülmények között felcseperedő gyerekeik és a tulajdonképpen karanténban szocializálódott (vagy épp nem szocializálódott) gyerekek között.

Tudjátok, hogy nem vagyok az összehasonlítások híve, de az utóbbi időben azért elkezdtem aggódni amiatt, hogy nem féltem-e túl és emiatt nem okozok-e olyan lemaradást a fejlődési szakaszaiban, ami hosszútávú következményekkel járhat. Hogy mit értek ezalatt?

Hanni a karantén előtt néhány héttel született, ráadásul télen, amikor amúgy is ritkábban megy ki az ember a lakásból, akkor is csak annyi időre, amennyire szükséges egy babával. Mire vége lett a gyermekágynak, majd a mínuszoknak, már bele is csöppentünk az első karanténidőszakba. Ezt már többször leírtam, nem akarom ismételni magam, de a lényeg, hogy összezárt a család, aminek volt rossz és vitathatatlanul jó hozadéka, de tény, hogy Hanni a családon kívül másokkal nem nagyon találkozott. Majd egy kicsit oldódott a dolog, de addigra én már nagyon féltettem, mert olyan pici volt még, olyan védtelen. Mire elkezdtem volna lazulni, ismét be kellett zárkózni, még durvábban, mint első alkalommal, és pont a születésnapjára a család el is kapta a Covidot. Emlékszem, az első születésnap mennyire más volt, mint ahogy képzeltem, a család is csak ablakon keresztül tudta felköszönteni Hannimat. Tavasz vége felé, inkább nyárra kezdett visszatérni az élet, és akkor hirtelen rengeteg munka lett. Krauszomat „elrabolta” a Totem, nálam is elkezdődtek a tévéműsor forgatások, így az én kislányom a nagyszülőkkel nőtt össze. Persze járunk játszótérre, de ott is látom már, hogy nem nagyon tud mit kezdeni a hozzá hasonló korú gyerekekkel. Még ha először mutat is érdeklődést és szeretne játszani, viszonylag hamar eltávolodik, főleg, ha nem az ő elképzelései szerint alakulnak a dolgok. A felnőttektől tart, nagyon bizalmatlan az idegenekkel.

Annyiszor elhatároztam már, hogy magammal viszem akár egy rövidebb forgatásra, de félek, hogy ha kiszakítom a megszokott rendszeréből, nem teszek-e rosszat. Számtalan alkalommal jöhetett volna velem, de az alvásidő pont beleesett egy-egy programba, és akkor inkább meggondoltam magam. Altathattam volna a babakocsiban, de azt önzésnek éreztem volna. Vagy, ha később alszik, amikor hazaérünk, akkor mi lesz az esti altatással? Hol van az a bizonyos arany középút? Mikor teszek jót? Akkor, ha ragaszkodom a jól bevált rendszerhez, vagy ha kicsit tágítom a látókörét, akár olyan áron, hogy felborítom a megszokott kis rutinját? Persze az eszemmel tudom, hogy rugalmasabbnak kellene lennem, hogy ő is jobban tudjon alkalmazkodni helyzetekhez, de nem egyszerű. Az sem könnyíti meg a dolgot, hogy éppen megint csak velem akar lenni, és még apa sem tudja megnyugtatni, amikor eltörik a mécses.

Szóval igyekszem tisztán látni, objektív maradni magammal, és nem elfogultnak lenni a lányommal, de őszintén nem tudom, hogy mikor teszek jót. Nincs viszonyítási alapom. Olvasgatok szakirodalmat, de pandémiában született gyerekekről nem írnak a könyvek (egyelőre). Azt tudom, hogy Hanni még nem nagyon beszél, és emiatt aggódom, hogyan fogja megértetni magát egy új környezetben. Szándékosan nem azt írtam, hogy nem kommunikál, mert kommunikál. Én például értem a gügyögését, és imádom, ahogy magyaráz akár hosszú perceken keresztül valami fura, ős-szuahéli nyelven, talán finn akcentussal, valamelyik kínai nyelvjárásban, de legyünk őszinték, nem lenne baj, ha már olyan nyelven beszélne, amit más is ért.

Természetesen felhívtam az orvosunkat, aki, mint mindig, most is megnyugtatott, hogy Hanni tökéletesen fejlődik a maga ütemében, és rám pirított, hogy merjek végre jobban bízni az ösztöneimben, mert a szülői önmarcangolás okozza a legtöbb szorongást, és ha valami, hát az biztosan nem tesz jót a gyereknek sem. Szóval igyekszem megfogadni a tanácsát, és nektek is ugyanezt tanácsolni…

Azért biztos, ami biztos, holnap rácsörgök a védőnéninkre is… 97857879486-szor...