csalad.hu - Becsüljük meg, amink van!
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Becsüljük meg, amink van!

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2021. jan. 3. 15:00
Blogok

Gondolom, nem vagyok egyedül azzal a tulajdonságommal, hogy karácsonykor elég szentimentális állapotba szoktam kerülni. Még a szokásosnál is több dologtól tudok elérzékenyülni és amióta magam is anya vagyok, újra egy gyermek rácsodálkozásával élem meg a csodát.

Hanni szemein keresztül látom a fényeket, a nyüzsgést a konyhában, az izgatott készülődést, az ajándékok bontását, a csomagolópapír zörgését, érzem a házat elárasztó fenyőillatot, az önfeledt örömöt. Az ő kisgyermeki ártatlansága olyan rég elfeledett emlékeket idézett fel az idei ünnepen, amelyek már mélyen szunnyadtak bennem.

Mivel szerencse a szerencsétlenségben, hogy a család szinte minden tagján átsöpört már a Covid, gyakorlatilag együtt lehetett a család, ha nem is teljes létszámmal.

Anyukám ugyanolyan lelkesedéssel vetette be magát a konyhába, ahogy annak idején a tapolcai kis lakásunkban, és egy perc alatt árasztotta el az összes vízszintes felületet valamelyik fogás hozzávalóival. Ahogy figyeltem őt, megint az én huszonéves anyukámat láttam, aki annak idején is fáradhatatlanul varázsolta a 6-8 fogásos menüt az asztalra karácsony idején.

És miközben ő tüsténkedett, én odasettenkedtem mellé, mint kicsi koromban és arra kértem, hogy meséljen…

„Emlékszel? Ameddig ti kicsik voltatok a nővéreddel, mindig nálunk volt a karácsony, az egész rokonság hozzánk jött. Hajnali 3:20-ra állítottam az ébresztőt, és négykor már el is kezdtem főzni” – kezdett mesélni anyu.

Erre persze nem emlékeztem (mármint arra, hogy ő felkelt gyakorlatilag az éjszaka közepén, hogy elkezdje készíteni az ételt), csak arra, hogy minden karácsonykor roskadásig volt az asztal. Valóban nálunk volt mindenki, nem is értettem, hogyan fér be ennyi ember abba a kicsi lakásba, de ahogy mondani szokták, sok jó ember kis helyen is elfér. Sok generáció együtt ünnepelt akkor. Az emlékezés ezen pontján picit elszorult a szívem, hiszen most nem lehetett velünk a legidősebb nemzedék. Nem ölelgethettem meg a nagyszüleimet, pedig annyira vágytam rá.

Visszatérve az ételekre, még felsorolni is nehéz, milyen gazdag választék került az asztalra egy-egy ünnep alkalmával: volt húsleves, halászlé (azt Cuni mama készítette), rántott hús, sült kacsa, göngyölt szűzpecsenye, töltött káposzta, rántott ponty, töltött dagadó, töltött csirkecomb, Stefánia vagdalt, franciasaláta, krumplipüré. Itt megint felrémlett egy emlék, ami gyerekként nekem az egyik legfontosabb momentum volt, éspedig, hogy csak karácsonykor ihattunk kólát… Anyukám itt gyorsan közbevágott, hogy elmesélje, előfordult olyan eset is, hogy nemcsak a kólát ittam meg szenteste, hanem bizony bedöntöttem egy kupica konyakot is egyszer, nem kis riadalmat okozva a családnak. Valamelyikünk keresztelőjére kaptak ugyanis a szüleim az akkori Jugoszláviából egy eredeti Cezar vinjak konyakot. Gyönyörű üvege volt, a kupakját korinthoszi oszlopok díszítették. A nyolcvanas években ez nagyon menőnek számított. Az ital ünnepek alkalmával került csak elő, a szintén kizárólag ilyenkor használt Ajka Kristály poharakkal együtt. Természetesen volt kimondottan karácsonyi étkészlet és fehér damasztabrosz is kikeményítve.

Na, de mielőtt elfelejtenénk a kis kalandomat a konyakkal, az úgy történt, hogy valamelyik rokon egy pillanatra letette a még félig teli konyakos poharát a fent említett damasztterítővel borított asztal alá, amikor én, mint egy éles szemű sas, ami épp meglátja a zsákmányát, hirtelen négykézláb ott termettem és lecsaptam rá. Nem volt kisebb a pánik, mint amikor egyik előző évben a nővérem hörpintett fel másfélévesen pár korty pezsgőt. Az egész család összeszaladt, vizsgáltak, méregettek, mintha bármi is látszódhatott volna rajtam, túl azon, hogy gondolom, vigyorogtam, mint a vadalma…

Na, megint csapongok, pedig még nem fejeztem be az ételek felsorolását. Szóval, az imént a krumplipürénél tartottam… Ezután jött a desszert. Nem volt sok… hahaha… Tehát, volt zserbó, képviselőfánk, méteres kalács (szintén Cuni mama készítette, akárcsak a bejglit), és úgynevezett „havas háztető” (ami piskótalapokból készült, vaníliás töltelékkel, csokoládéba és kókuszba forgatva).

Persze természetesen másnap még a fentiekhez jött a disznótoros hurka, kolbász és a lucskos káposzta, amit a felnőttek lefojtottak egy kis házi pálinkával.

Gyerekkoromból úgy rémlik, hogy szinte minden évben volt hó. Ez ugyanúgy hozzátartozott az ünnepi hangulathoz, mint a fa vagy a roskadásig telt asztal. Arra is emlékszem, hogy a padlószőnyeg már karácsony másnapján megtelt tűlevéllel, de még ez sem tartott vissza minket attól, hogy Verával módszeresen ne lopkodjuk le a szaloncukrot a karácsonyfáról. Persze gondosan visszahajtottuk a papírját, hogy úgy tűnjön, még van benne valami, ezzel is késleltetve a lebukást.

Családi hagyomány az is, hogy mindig nagy karácsonyfánk volt. A szüleim szinte egész évben arra spóroltak, hogy erről ne kelljen lemondanunk. Sőt, amikor aput egy-egy munkáért valutában fizették ki, egész évben hozzá sem nyúlt, hogy a tapolcai dollárboltban nekünk vegyen ajándékot belőle karácsonyra.

Szerencsés vagyok, hogy ilyen családom és általuk ilyen emlékeim vannak. Most rajtam, rajtunk a sor, hogy Hanninak is legyen majd mire boldog szívvel visszaemlékezni.

Az idei ünnep csendesebben, visszafogottabban telt, de szeretetben - és persze finom ételben most sem volt hiány.

Hiszem, hogy valami végleg megváltozott 2020-ban. Kiderült, milyen esendőek és kiszolgáltatottak vagyunk. Talán ez sokakat végre ráébreszt arra, hogy becsülje meg azt, amije van. Értékelje a családját, a gyerekei mosolyát, a szülők, nagyszülők ölelését, a velük töltött időt, a közös játékot.

Szívből kívánom, hogy az új év mindenkinek hozzon egészséget, békét és önzetlen szeretet!