csalad.hu - Tóth Gabi: Korona kontra Karácsony
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Tóth Gabi: Korona kontra Karácsony

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2020. dec. 20. 15:00
Blogok

Azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondom, eddigi életem legnehezebb hetei vannak mögöttem. Illetve nem csak mögöttem, hanem mögöttünk, családilag együtt és külön-külön egyaránt.

Hanni élete első betegsége a covid volt. Ha vicces kedvemben lennék, azt mondanám, hogy az én kislányom nem aprózza el, rögtön a maximumra tekeri a teherbírást, de nem vagyok vicces kedvemben. Még mindig próbálom feldolgozni a tényt, hogy most nem mással történt mindez, hanem velünk. Mert igen, én is hajlamos vagyok néha azt gondolni, hogy rossz dolgok csak mással történnek, pedig hát megtanulhattam volna már, hogy ez a legnagyobb önámítás. (Másnak sem kívánom!) Arról nem is beszélve, hogy másnak meg mi vagyunk a „más”.

Összeomlottak a terveim és én magam is

Alig pár óra leforgása alatt a kis világunk kifordult a helyéből, a fontossági sorrend teljesen megváltozott, és a terveim például Hanni első születésnapját tekintve összeomlottak, ahogy én magam is, de közben mégsem…

Soha nem csináltam titkot belőle, hogy én nagyon komolyan veszem a koronavírust, és pontról pontra betartom és betartatom az óvintézkedések okán hozott szabályokat. Rendszeresen jártunk tesztelni, vigyáztunk magunkra, és ezt kértük mástól is a környezetünkben. Sajnos azonban így is kerülhet homokszem abba a bizonyos gépezetbe, és esetünkben került is. Természetesen tudtuk nélkül, a legnagyobb óvatosság ellenére Hannika Gábor szüleitől kapta el a vírust, ami azóta náluk is komoly rombolást végzett.

Pár nappal azután, hogy a PCR tesztünk még negatív volt, egy családi eseményt követően a kislányom belázasodott, és egyre nyűgösebb lett. Anyai ösztöneim azonnal megkongatták a vészharangokat, de akkor még reménykedtem. A reményeim hamar szertefoszlottak, amikor a másnapi teszt Hanninál már pozitív eredményt mutatott. Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire megijedtem. Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy pánikbetegként a pánik ne árassza el a testem, lelkem, egész lényem. Életemben másodszor fordult elő velem (a szülésnél volt először), hogy az ősi ösztöneim, a minden másnál erősebb hatalom, hogy a gyerekemet védjem egyszer csak felülkerekedett az egyre hatalmasodó, zsibbasztó félelmen és megpróbáltam arra koncentrálni, hogy mi a teendő, mi a protokoll ilyen esetben.

Sok kérdés, egyetlen válasz

Peregtek a percek, zakatoltak a gondolatok: Mi lesz Hannival? Ugye tényleg nem veszélyes gyerekre? Csak lesz egy kis láza és hamar meggyógyul? Hogyan gondoskodom róla, ha én is megfertőzödöm? Mi lesz Anyukámmal, aki az elmúlt napokban velünk volt? Menjen haza? De akkor megfertőzheti Aput is… Mi lesz Gábor szüleivel, akikről szintén aggasztó hírek jöttek? El kell szeparálni magunkat Hannitól?

Nna ez az utóbbi volt az egyetlen kérdés, amire pontosan tudtam a választ. Soha nem lehetek én fontosabb, mint ő! Hogyan is hagyhatnám cserben? Életében először beteg, és az én életemben is először beteg a kislányom. Kiszolgáltatott, gyámoltalan, bágyadt, lázas, ragaszkodó, csimpaszkodó kicsi lény, akinek én vagyok az Anyukája. Számít rám, és én soha nem fogom cserben hagyni. Egyre erősebbnek éreztem magam, ahogy ezeken gondolkodtam, úgyhogy mire én is elkezdtem érezni a tüneteket, már átkapcsoltam terminátor üzemmódba. Akkor még nem tudtam, hogy szükség is lesz rá. Anyut velem egyidőben döntötte le a lábáról a kór, és akkor megint megijedtem. Már nem érdekelt, hogy fáj mindenem, hogy leszakad a derekam, hogy gyakorlatilag nem kapok levegőt az orromon. Csak az volt fontos, hogy Hanni jobban legyen, és Anyu is átvészelje minél előbb.

A humor segített

Közben elérkezett a születésnap. Megrohantak az emlékek. Istenem, tavaly ilyenkor még nem tudtuk elképzelni ezt a világot, amiben azóta élünk. Még nem tudtuk, hogy a lányunk élete első évének nagy részét gyakorlatilag karanténban tölti. Hogy számára természetes lesz, ha maszkos embereket lát maga körül, és hogy az első születésnapján nem lesz nagy családi ünneplés, vendégsereg és hangos éneklés. Hogy ezen a napon nem önfeledt boldogság, hanem aggodalom lesz a szívünkben. Mint eddig oly sokszor, most is a humor volt az, ami azért átsegített minket a legrosszabb órákon, napokon. Próbáltuk megtalálni ebben a helyzetben is azokat a momentumokat, amikből viccet csinálhattunk. Például találtunk nagyon vicces dekorációt, amire az volt írva, hogy „Karantén Első szülinapi buli, egyikőtök sincs meghívva”. Persze voltak lufik is, de nem rózsaszín, hercegnős, hanem zömében sárga, ami passzolt a kordonszalaghoz, amivel körbetekertük Hanni járókáját. Azért torta is volt tűzijátékkal természetesen, Apukám hozta, és az ablakon keresztül csodálhatta a pattogó szikrákat az én kis „csalogányom”. Hát nem egészen így képzeltük, de emlékezetesre sikeredett, az biztos.

Ünneplés az ablaküveg két oldalán

És az én drága Bogi barátnőmről ismét bebizonyosodott, hogy csodálatos keresztanyuka és a legodaadóbb barát, akit csak kívánhatok magamnak. Képes volt 60 km-t kocsikázni azért a 10 percért, amit a kertben tölthetett, hogy szintén az üvegen át lássa a keresztlányát. Rengeteget jelentett nekem a látogatása, és hálás vagyok neki azért, hogy most is számíthattam rá. Persze elsírtam magam, amikor egyszer csak felhívott, hogy itt áll a kertkapuban, engedjem be. Olyan jó lett volna megölelni és hosszan sírdogálni a vállán, de ez persze lehetetlen volt az adott körülmények között, és a sírást sem engedhettem meg magamnak túl gyakran, hiszen Hanni látja, érzi minden rezdülésem, miatta erősnek kellett maradnom. Nagyon ritkán mertem megengedni magamnak, hogy elgyengüljek, akkor is mindig elbújtam a gardrób szobában és ott szabad utat engedtem az addigra feszítő könnyeknek. 5-10 percek voltak ezek csupán, de kellettek ahhoz, hogy bírjam az éjszakák nélküli, egybefüggő napokat.

Teljesen más dolgok lettek fontosak

„Amire azt gondoltam, hogy nincs erőm hozzá, nem létezett.”

Ha visszagondolok arra a bizonytalanságra, az aggódásra, az érzésre, hogy ez egy rémálom, azt hiszem a legnagyobb tanulság számomra az, hogy teljesen más lett fontos. Hihetetlenül megváltozott az értékrendem. Minden, amit addig nehéznek éreztem, hirtelen már nem volt az, amire azt hittem, hogy fontos, már szintén nem volt az, amire azt hittem, hogy pótolhatatlan, pótolhatóvá vált, és amire azt gondoltam, hogy nincs erőm hozzá, nem létezett. Mindenhez lett erőm. Amikor a legfáradtabbnak éreztem magam, amikor azt hittem összeesem, akkor még órákon át tudtam fel s alá sétálgatni a házban, maszkban a hátamra kötött gyerekkel, mert számára az volt megnyugtató.

Meggyógyultunk, megerősödtünk, és egy kicsit újjászülettünk

Megbonthatatlan kötelék jött létre köztünk. Hanni, Anyu, Gábor és én, négyen egymásra utalva, egymást segítve, bátorítva, lelkileg és fizikailag egymást támogatva csináltuk végig azt a közel 2 hetet, amíg végül biztonsággal azt mondhattuk, hogy túl vagyunk rajta. Meggyógyultunk, megerősödtünk, és egy kicsit újjászülettünk. Ez a karácsony számunkra igazi ünnep lesz. A szeretet, az összetartozás és a hála ünnepe.

Köszönet a segítőknek

ui. Nagyon fontos, és nem azért hagytam a végére, mert korábban elfelejtettem volna, hanem mert mindenképpen ki szerettem volna emelni, hogy borzasztóan hálás vagyok az OMSZ munkatársainak, illetve a mentősöknek, akik nálunk jártak, hogy erejükön felül teljesítenek nap, mint nap és így is megmaradtak érző embereknek. Éreztem az empátiát, a segítő szándékot és talán nem túlzás, hogy a felénk áradó szeretetet. Látták rajtam/rajtunk a kétségbeesést és mindent elkövettek, hogy enyhítsék azt, és megnyugtassanak. Ezúton is köszönöm nekik, amit értünk tettek és tesznek hosszú ideje.