Évekig nem mentem ki a temetőbe Világításkor. Se másnap, halottak napján. Dacból? Haragból? El nem gyászolt fájdalmam miatt? Hegyoldalban, sziklahasadékban, kiszáradt szurdokban gyújtottam gyertyát. Sokáig egyedül. Csak később mentünk együtt a gyerekekkel. 

Kérdeztelek. Hol szavak nélkül, hol kiabálva, hol csöndesen, hol száraz szemmel, hol semmit sem látva a könnyeimtől téged kérdeztelek. Egyre csak ostromoltalak a kérdéseimmel, téged, aki már nem tudtál válaszolni.  

Miért mentél el olyan hamar? Olyan váratlanul? Miért nem vártad meg, hogy benőjön a fejem lágya és beszélgetni tudjunk. Senkivel nem vágytam úgy beszélgetni, mint veled. Ültünk volna a fehér padon a konyhában. Ahol gyerekkoromban ültünk. Föl lehetett hajtani a fedelét, a szennyest tartottuk benne. Amikor szombaton délután megjöttél Gerjenből, ahová nem önszántadból jártál, hanem mert a traktort elvették, a teheneket elvitték, leültél a fehér padra, én fölmásztam az öledbe, aztán mögéd álltam, és elkezdtem fésülni a hajadat. A fekete, sima, hátrafésült, olajosan fénylő hajadat. Néha beleszagoltam a Kossuth cigaretta, a vonatszag és a bőröd kipárolgásának elegyébe, és tudtam, egyszer meg fogom kérdezni, miért nem vártad meg, hogy beszélgethessünk. Hogy hallgathassalak. Nem, mint egy gyerek, hanem mint egy felnőtt. Egy nő, aki egyáltalán nem véletlenül, a te lányod. 

Egyszer leültettél magad elé. Akkor te akartál beszélgetni velem. 

Ősz volt akkor is. Almásládák között ültünk, almaátvevő voltál. Az asztalon elém raktál egy piros jonatánt. Megnézted, visszavetted, aztán elővettél egy puha rongyot és fényesre dörgölted az almát. Visszaadtad a kezembe. Amikor beleharaptam, beszélni kezdtél. Olyan dolgokról meséltél, amit akkor nem értettem. Félelmekről és csalódásról, bizalomról és a bizalom hiányáról. Egy nőről és egy férfiről. Csak hallgattam. Nem mertem, talán nem is akartam érteni, hogy ez a nő és ez a férfi ti vagytok. A szüleim. Tizenhat éves voltam. Összezavart fejű, összekuszált érzelmű tizenhatéves. 

Az a végzetes nap október tizenhatodika volt. Szerda. Csöngettek. A testvérem állt az ajtóban. Hiába volt húszéves… Tágra nyílt szemmel csak nézett aztán  nekidőlt az ajtófélfának. Milyen gyerek volt még, édes Istenem. Ő mondta meg.

Onnantól tudom, milyen az, amikor azt mondják, mintha villám vágott volna belém. Kimondta, meghalt… és akkor belül, a gerincvelőmben végigfutott egy pillanatig tartó, hasítóan éles fájdalom.

Csak később, sokkal később tudtam apám haláláról gondolkodni. És csak évtizedek múlva írni róla…

A temetésen nem sírtam. Arcomra ráfagyott a mosoly. És siettem haza. Egyhónapos volt a legkisebb lányunk, a két testvére is éppen, hogy totyogós. 

Milyen makacs voltam. Milyen dölyfös. Hogy évekig nem mentem ki a temetőbe. A hegyekbe mentem, messze mindenkitől, egyedül. Olyan egyedül, hogy fájjon. 

Aztán egyszer egy kis faluban ért az este. Napfényes ősz volt akkor is, egész nap jártuk az erdőt, somot szedtünk és gombát, fáradtan értünk a faluba. A kis hegyi temetőben száz és száz gyertya világított. A sötétben elmosódott alakok, sok asszony között férfiak, gyerekek. Mindenütt virág. Az öreg sírokon, a mohos keresztek alatt kertben szedett őszirózsa. Álldogálltunk. Mellettünk a gyerekeink is csöndesek voltak. És akkor lehajoltam, meggyújtottam a gyertyákat, leguggoltak a gyerekek is. A férjem gesztenyéket tett a gyertyák köré. A bársonyos sötét estében óvatos kis szellő libegtette a lángokat. Mintha valami nagy teher szakadt volna le rólam… 

Nem tudom, hogyan van ez. De egyszer csak elcsitul az emberben a kamaszdölyf, a vágy, hogy kiváljon. Meggyújtja az emlékezés gyertyáját a többiekkel. És elsuttogja a fohászát: legyenek áldottak, akik most is segítenek és odaföntről vigyáznak ránk.

És nem véletlen az sem, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel. A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra… – Pilinszky János: A tél küszöbén (részlet)