Legutóbb tavaly ilyenkor beszélgettünk, amikor is azt mondtad, bár hiányzik a színház, az utóbbi 15-20 évben olyan szinten pörgősen telt az életed, hogy valójában jólesik lazítani egy kicsit. Azóta eltelt bő egy év, de ha jól sejtem, színházi munkákból az elmúlt hónapokban sem sok jutott.

– Tavaly március elején, épp egy héttel a karanténidőszak kihirdetése előtt volt egy premierem a Centrál Színházban. Utána lejátszottuk kétszer az előadást, aztán azóta sem... Gyakorlatilag újra kell majd próbálnunk az egészet, ha ismét műsorra kerülhet. Az elmúlt hónapokban két új bemutatóra is készültem, de egyik próbafolyamatot sem tudtuk végigvinni. Az egyiket, Tasnádi István darabját, a Kartonpapát a Szkéné Színházban kezdtük el próbálni, a szerző rendezésében. Kiváló kollégákkal, Parti Nórával, Udvaros Dorottyával, Mosolygó Sári egyetemi hallgatóval és Varga Ádámmal dolgoztam együtt. December közepére terveztük a bemutatót, de a járványhelyzet itt is keresztülhúzta a számításainkat.

Olvastam, hogy emellett készültél, illetve készülsz egy másik, igazán különleges feladatra is.

– Gyulay Eszter dramaturg barátommal Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül című kisregényének színpadi adaptációján kezdtünk el dolgozni. Ez a munkánk addig jutott el, hogy Eszterrel készítettünk egy 22 oldalas verziót a műből. Az előadáshoz felkértük Marton Robi színész kollégámat, aki kiválóan zenél, valamint a feleségét, Parti Nóra színésznőt, aki pedig remekül énekel. Karinthyt én játszom, a zenei betétekben ők, Robi és Nóri működnek közre, és a kisebb szerepeket is ők alakítják majd. Mivel a járvány miatt a februárra kitűzött premier is meghiúsult, azt találtuk ki, hogy csinálunk belőle egy online felolvasószínházi előadást, amit március közepén a B32 Galéria és Kultúrtér Facebook oldalán élőben láthattak az érdeklődők. Nagy örömünkre a „félbemutató” után rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, de persze még van munkánk vele bőven: tudjuk és látjuk, mi mindenen kell még alakítani, változtatni ahhoz, hogy olyan formában tudjuk színpadra vinni, ahogy azt elképzeltük. Most egyébként az a terv, hogy ha augusztusban megrendezik az Ördögkatlan Fesztivált, akkor ott tartunk egy „rendes” előbemutatót belőle. Mindkét említett munkát nagyon várom, mert mindkettő igazán kedves a szívemnek: csodás alapanyagok, nagyszerű partnerekkel. Úgyhogy ilyen szempontból el vagyok kényeztetve.

Ha már a kényeztetésről esik szó: az egyik kereskedelmi tévécsatornán nagy sikerrel fut az Apatigris című vígjátéksorozat második évadja, veled a főszerepben, amit ráadásul kifejezetten rád írtak. Azért ez jó érzés lehetett...

– Ez egy fantasztikus dolog, és egyben nagyon megtisztelő is. A sorozat ötletgazdája és forgatókönyvírója, Köbli Norbert amúgy is jó barátom, ráadásul korábban dolgoztunk már együtt. Két tévéfilmjében szerepeltem: A vizsga címűben és a Trezor-ban, valamint a Válótársak sorozatban is. Nagyon szerettem ezeket a munkákat, úgyhogy amikor Norbi megkeresett azzal, van egy új forgatókönyvötlete, konkrétan egy egyedülálló háromlányos apuka történetéből tervez készíteni egy sorozatot és megkérdezte, lenne-e kedvem az Apatigris főszerepéhez. Azonnal igen mondtam neki.

Nyilván az sem volt mellékes szempont, hogy a való életben is háromgyermekes édesapa vagy: két, már felnőtt nagylánnyal és egy kamasz fiúval büszkélkedhetsz. Gondolom, volt miből merítened a szerepre készülve...

– Abszolút. Mondok is egy példát: a második évadban a sorozatbeli középső lányom, aki időközben férjhez ment és anyuka lett, elköltözött a szülői házból. Egyébként is folyamatosan elköltöznek meg a hazacuccolnak a lányaim, attól függően, hogyan alakulnak a párkapcsolataik. Na most épp ezzel párhuzamosan nálunk otthon is előállt az a helyzet, hogy a kisebbik lányom, Bori elköltözött a barátjával, ráadásul nagyjából abban az időben, amikor elkezdődött a széria második szezonja. Ők még nem házasodtak össze, de úgy döntöttek, hogy elkezdik az önálló, közös életüket. Úgyhogy mostantól randizunk velük... De továbbmegyek, a nagyobbik lányom, Fruzsi szintén elhagyta a családi fészket, mondjuk ő jóval közelebb maradt hozzánk, mint a húga: neki egy leválasztott lakást alakítottunk ki a miénkből, külön bejárattal. Így most már ha azt akarjuk, hogy az egész család együtt vacsorázzon, vagy ha kitalálunk valamilyen közös programot, akkor azt meg kell szervezni.

Egyébként hogyan élted meg, hogy a fiókák kirepültek a fészekből?

– Eleinte nagyon lazán vettem az ominózus időpont közeledését, ezzel szemben a feleségem érezte, hogy ez nagy változás lesz az életünkben. Aztán amikor az egész dolog úgymond kézzelfoghatóvá vált, tehát amikor a gyerekek elkezdték kifesteni a lakásokat, és aztán amikor hopp, egyszer csak becsukódott az ajtó mögöttük és ők elmentek, én is megéreztem, hogy lezárult egy korszak. Neki is keseredtem egy kicsit és ezt érezték is a csajok, úgyhogy eleinte naponta meglátogattak. „Apa, de hát itt vagyunk a közelben”, mondta vigasztalóan a kisebbik, pont, mint a sorozatban.

Igen, a történet szerint Laura „csak” két kerülettel költözött arrébb...

– Az én lányomék legalább a kerületen belül maradtak, ezzel együtt azért egy ilyen változást, fordulatot erősen megérez az ember.

A legutóbbi beszélgetésünkkor a balatoni házatokban értelek utol, merthogy a családoddal ott töltötted a kényszerpihenőt.

– Tavaly tavasszal huzamosabban ott tartózkodtunk, míg idén eddig csak rövidebb időkre, főleg hétvégékre tudtunk lemenni. Illetve húsvétkor több napot töltöttünk ott. Nagyon szeretjük azt a helyet. Az elmúlt időszakban fát és sövényt metszettem, rendbe raktam a magaságyást, szóval szépülget a „birtok” (nevet), én pedig nagyon szeretek a kerti munkákkal foglalatoskodni. Az idei húsvét különösen szép volt a tónál. Van egy gömbalakúra nyírt vérszilvafánk, ami éppen húsvétra borult virágba és tényleg gyönyörűen pompázott a kertben. Imádom a tavaszt is a Balatonnál.

Ilyenkor már jókat lehet bringázni is.

– Valóban, nálam a biciklizés az első számú szerelem, régi szenvedély, nemcsak a Balatonnál, hanem Budapesten is. És nem csak tavasztól őszig hódolok ennek a hobbimnak: ha nincs nagyon hideg, akkor télen is nyeregbe pattanok. A városi kerekezés mellett szívesen túrázom is. Pontosabban túrázunk, mert a biciklizés amellett, hogy jó kis edzés, családi programnak is tökéletes. Ha szép idő van, akkor a Római partra szoktunk kitekerni, vannak ott kedvenc büféink, ahol pihenésképpen megkajálunk, aztán sétálunk egyet a Duna-parton, majd visszabicajozunk. A Balatonnál pedig mindenfelé tekergünk, főleg a fiammal. Amióta elkészült a bringakörút, ott is több változatban kalandozgatunk, attól függően, hogy mikor mennyi idő jut a túrára. Nyáron pedig „rendes” családi bringatúrákat is szervezünk. A rokonságban 7-8 gyerek van, akik 8 és 15 év közöttiek, beleértve az unokaöcsém fiát, meg a feleségem unokahúgainak a gyerekeit. Őket mindig elvisszük egy nagyobb kerekezésre, 1-2 szülővel kiegészülve. Tavaly 20-an túráztunk a Káli-medencében. Kővágóörsön szálltunk meg és onnan csillagtúráztunk például a szentbékkállai kőtengerhez, a Hegyestűhöz, elmentünk a Szent György-hegyi bazaltorgonákhoz. Csodálatos helyeken jártunk és sok közös élményt gyűjtöttünk.

Kanyarodjunk vissza egy kicsit a képernyőhöz. A minap a RTL Klub heti riportfilmsorozata, a Nagy szám című műsor előzetesében láttam, hogy a következő adásban te is szerepelsz. Szerintem sokan kíváncsian várjuk, hogy dalra fakadj.

– Ez egy igen érdekes felkérés volt, mert én énekes műsorokat nem nagyon szoktam vállalni, de itt a hangmérnök mintegy megnyugtatásképpen ígéretet tett arra, hogy minden rendben lesz, és hogy ez egy jó kis produkció lesz (nevet). Ami miatt az én szereplésem érdekes, az az – és ez a feleségem ötlete volt egyébként –, hogy bár sok mindenről esik majd szó benne, a műsor egy jelentős része a műegyetemi éveimre és azokra az egyetem óta megmaradt barátságaimra, barátaimra fog fókuszálni, akikkel a mai napig összejárunk. Az egykori évfolyamtársaim többsége ma mérnökként dolgozik, és egytől egyik nagyon jó barátaim, ezért is örültem nagyon, hogy vállalták, hogy közreműködnek a műsorban. Még az éneklésbe is beszerveztem őket (mosolyog).

Azok kedvért, akik nem tudják: a Műegyetem úgy jön a képbe, hogy te annak idején építőmérnökként végeztél ott. A reál vonal honnan jött?

– Édesapám mérnök volt, a bátyám is azt a szakmát választotta: nálunk a matek és a fizika mindenkinek jól ment. Szombathelyen fizika tagozatos gimnáziumba jártam, emelt szinten tanultam a matematikát. De közben Ajkán, még általános iskolás koromban egy Karinthy-novellával megnyertem a városi Ki mit tud?-ot, és ezt a győzelmet utána még háromszor sikerült megismételnem. Ezzel együtt csak negyedikes gimnazistaként határoztam el, hogy színész leszek, jelentkeztem is a Színművészetire, de már az első rostán kiestem. A családban a diploma elvárás volt, úgyhogy adta magát a Műegyetem, ahová elsőre felvettek. Utána elvittek katonának, majd még egyszer megpróbáltam a Színművészetit, sikertelenül. Végül építőmérnökként diplomáztam, de addigra már biztosan tudtam, hogy az nem az én utam. Még az egyetemi évek alatt csatlakoztam a Műegyetem színházában, a Szkénében működő Arvisura Színházi Társasághoz, ahol tizenkét esztendőt töltöttem el. Így kezdődött a színészi pályám...

Szavaidból ítélve szívesen és erős nosztalgiával idézed fel az egyetemi éveidet.

– Az egy csodálatos időszak volt! Ott olyan barátságok születtek és olyan bulikat csináltunk, amelyeket soha nem fogok elfelejteni. Igazából ott nyílt ki az én elmém. Akkoriban a Műszaki Egyetem egy kulturálisan hihetetlenül gazdag, színes és befogadó közeg volt. Én például jártam ott némafilmes filmklubba, ahol a némafilm-történet meghatározó alkotásait láthattam, de csináltunk dzsesszklubot, szerveztünk irodalmi kávézót. Emellett egy barátommal csatlakoztunk egy színházi csoporthoz, majd később pszichodráma körbe is jártunk, és nem utolsósorban egy egyetemi rendezvényen ismertem meg Somogyi Istvánt és az általa alapított Arvisura Színházi Társaságot. Én abban az időszakban, 1981 és 1987 között a budapesti Katona József Színház összes jelentős előadását láttam élőben, a Három nővértől kezdve a Platonovon át a Mizantrópig, mert érdekelt a színház és be tudtam jutni ilyen-olyan jegyekkel az előadásokra. A kollégiumban és az egyetem többi helyiségében rendszeresen rendeztek koncerteket, ahol fellépett például az A.E. Bizottság, az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport... És akkor még nem beszéltem a Vásárhelyi Napokról, ami a kollégiumunk névadójáról elnevezett egyhetes diákrektorválasztás-szerű versengés volt az évfolyamok közt. Egy nagy őrület volt az egész, de tényleg! Hetekig készültünk rá, és aztán hetekbe telt, mire kihevertük az eseményeket (nevet). Szóval életemnek erősen meghatározó időszaka volt az a néhány év. Persze annak, aki nagyon komolyan vette a tanulást, nyilván kevesebb ideje maradt az efféle élményekre, de én általában hagytam elég időt a kikapcsolódásra (mosolyog). Úgyhogy azok tényleg varázslatos évek voltak!

Figyelemre méltó, hogy a baráti körötök azóta is ilyen lelkesen összetart.

– Ez egy úgynevezett első hétfős csapat. Azért hívjuk így magunkat, mert miután annak idején '87-ben mindannyian lediplomáztunk, az év szeptemberében beültünk sörözni az egyik kedvenc helyünkre, hogy megünnepeljük a nagy eseményt. A végén, amikor kifizettük a számlát, egyikünk azt mondta: „Figyeljetek, skacok! Mi lenne, ha mostantól minden hónap első hétfőjén találkoznánk ugyanitt, életünk végéig?' És ez azóta, lassan 34 éve így megy. Ezek a barátságok számomra elmondhatatlanul fontos és erős kötelékek!

(fotó: RTL Magyarország/Gerencsér Anna, privát)

További interjúk:

interjúszínházcsalád mint pozitív érték