Tíz évvel ezelőtt ültünk le így hármasban, akkoriban egy közös színházi produkciót állítottatok színpadra. A férfi-nő kapcsolat örök dilemmáit boncolgató Mr. és Mrs. című darabot azóta is nagy sikerrel játsszátok szerte az országban. Ezek szerint nektek bejött a közös munka?

Pindroch Csaba: Abszolút be, de bevallom, az elején mindketten nagyon féltünk attól, hogyan fogunk tudni együtt dolgozni. Egy ilyen ötlet ugyanis kétféleképpen sülhet el: nagyon jól és nagyon rosszul, de mi vállaltuk a kockázatot, hála Istennek. A közös darabunk a szakmai életem egyik legmeghatározóbb állomása. Szeretek Lindával együtt játszani, jó érzés együtt boldognak lenni a színpadon. Nem is tudom, miért nem csináltunk már hat közös előadást azóta (mosolyog).

Verebes Linda: Az utóbbi időben gyakran előtérbe kerül ez a téma. Vannak is ötleteink, és rendszeresen megkeresnek minket kétszereplős feladatokkal, tehát érezzük, hogy már nagyon „esedékes” lenne megint előrukkolni valamivel, de egyelőre három gyerek mellett nincs időnk erre.

Linda, nagycsaládos anyukaként hogy emlékszel vissza a kapcsolatotok kezdetére, amikor is a környezetedben élők közül sokan egy lyukas garast sem adtak volna a szerelmetekért?

V. L.: Akkoriban Csabi fiatal színészként elég erőteljes éjszakai életet élt, mondhatni törzsvendégnek számított a művészvilág legkedveltebb szórakozóhelyein. Ezzel szemben én 19 évesen, az Új Színház stúdiósaként nagyon másként éltem. Amikor kiderült, hogy mi ketten egy párt alkotunk, az idősebb kollégák közül sokan óva intettek Csabitól, mert nagyon féltettek, hogy majd esetleg összetöri a szívemet. Én egyáltalán nem tartottam ettől, sokkal inkább úgy éreztem, hogy egy olyan kapcsolat alakul kettőnk között, ami igazán fontos lehet.

P. Cs.: Annak idején imádtam az éjszakát, ráadásul egyedülálló voltam, úgyhogy miért ne szórakoztam volna kedvemre? Élveztem az „éjszaka császára” szerepet, mígnem találkoztam Lindával...

Aki annak rendje és módja szerint megszelídített?

P. Cs.: Valahogy úgy! Mindenesetre olyan nagy hatással volt rám, hogy felhagytam az akkori életmódommal. Olyannyira, hogy többen mondták is, hogy „olyan más lettél, Csabi.”

V. L.: Emlékszem, Tordy Géza egy közös munkánk során megjegyezte, hogy Csabi korábban milyen izgalmas figura volt, és amióta együtt van velem, azóta mennyire unalmas... (nevet). Valóban, a normalitás mindig unalmas, aki „zizis” egy kicsit, az érdekesebb a színházban is, mi mégis inkább az unalmas létet választottuk.

P. Cs.: Hozzáteszem, egyáltalán nem lett unalmasabb az életem, csak a mostani „műsor” már nem a kirakatban zajlik.

A nyilvánosságot mindig is igyekeztetek kizárni a magánéletetekből, sosem a címlapokon éltétek a szerelmeteket. Ez tudatos döntés volt a részetekről már az elején, vagy a negatív tapasztalatok hatására fújtatok visszavonulót?

"Lehet szépen élni akkor is, ha az emberre egyébként reflektorfény vetül."

V. L.: Mindenképpen volt rossz tapasztalatunk, hiszen kezdetben, fiatal színészekként minden interjúnak borzasztóan örültünk. Idővel, azt hiszem, bennem fogalmazódott meg először a felismerés, hogy az újságírók igazából sosem arra kíváncsiak, hogy min dolgozom éppen, hanem mindig vagy apukámról (Verebes István színész, rendező – a szerk.) kérdeztek, vagy a Csabával való kapcsolatunkról, és egy idő után azt éreztem, hogy nekem ez nem okoz örömet. Főleg akkor nem, ha a valóság „ki van fordítva”, és az adott újságcikk mást mutat meg belőlem, mint amit én szeretnék. Így szép lassan, tudatosan visszavettünk a médiabeli szereplésünkből. Úgy éreztük, hogy szakmailag sokkal jobb lesz nekünk, ha a magánéletünket teljesen megtartjuk magunknak. Valószínűleg ezért is működik ilyen jól a házasságunk (mosolyog), talán ez is közrejátszik a boldogságunkban, a harmóniánkban. Viszont szeretnénk is jó példával elöljárni, és megmutatni a fiataloknak, ne legyen az a trendi, hogy amikor gondolunk egyet, fejest ugrunk egy házasságba, aztán ha az nem úgy működik, ahogy azt elképzeltük, akkor rögtön kiszállunk belőle. Ezért is döntöttünk úgy, hogy néha beszélünk a kapcsolatunkról és arról: lehet szépen élni akkor is, ha az emberre egyébként reflektorfény vetül.

Szerinted ezek a jól működő frigy legfőbb hozzávalói? A szerelem mellett, természetesen.

P. Cs.: A szerelem és szeretet mellett szükség van alkalmazkodásra, megbecsülésre, kölcsönös tiszteletre, egymásra figyelésre. Szerintem ezek az alappillérek tartják igazán stabilan ezt a csodásan szoros szövetséget.

Linda, mindhárom gyermeketek születése után fokozatosan tértél vissza a színpadra, de még mindig nem kapcsoltál vissza a „normál színészi üzemmódra”. Nincs hiányérzeted?

V. L.: Egyáltalán nincs, mert mára áthelyeződtek a hangsúlyok az életemben, más került előtérbe. Most azt érzem, hogy egyelőre ez így tökéletesen megfelel nekem. Ha a színházak működnének, jelenleg négy előadásban játszanék. Mindegyik szerepemet nagyon szeretem, de nem hajszolom az újabb és újabb munkákat. Már nem a színház az első számomra. Ha időnként jön egy-egy nagyobb feladat, azt örömmel veszem, de ameddig a gyerekek kicsik, addig ők a legfontosabbak. Sok színésznő attól tart, ha gyermeket vállal, és ezáltal egy időre kikerül a körforgásból, akkor kiesik a gyakorlatból és elfelejtik a nevét. Bennem sosem volt ilyen félsz. Úgy gondolom, ha jó színész vagyok, és ha valóban van helyem a pályán, akkor nincs okom aggodalomra.

Csaba, te is másképp viszonyulsz a munkákhoz, felkérésekhez, amióta édesapa vagy?

P. Cs.: Mindenképpen. Előfordult már, hogy hívtak napi sorozatba, ami azzal járt volna, hogy reggel 5-kor elindulok a forgatásra és azokon a napokon, amikor színházban is játszom, este 11-kor esek haza, és azt nem akartam. Ez egy soha vissza nem térő időszak a gyerekek életében és a miénkben is. Szeretném látni őket felnőni... Bár nem tagadom, sokszor pihenni megyek be a színházba (mosolyog), a másik oldalról viszont, ha kilépek a színház kapuján, magam mögött hagyom a szerepeket. Otthon száz százalékban a családomé vagyok, számomra ők a legfontosabbak.

Három gyerekkel nyilván kellően mozgalmasan telnek a mindennapok. Megosztjátok a napi feladatokat?

V. L.: Abszolút. Ha Csabi nem próbál, akkor ő ugyanúgy kiveszi a részét a gyerekek körüli teendőkből, mondjuk nem a reggeli felkeléseknél, mert az a gyenge pontja. Egyébként elég jól logisztikázom és szervezem a mindennapjainkat, pedig kihívás akad bőven, mivel szülőként azt tartjuk, hogy amire a gyerek járni akar, arra hadd járjon, akkor is, ha nyolcfelé kell mennünk egy időben. Úgyhogy elég izgalmas összehangolni az órarendeket, de Csabi, ha nem dolgozik, abszolút partner ebben. Csak szólnom kell neki, hogy melyik gyereket mikor és honnan hová kell vinni, mert ezeket én tartom számon. Én is ehhez az időbeosztáshoz igazodva vállalom a munkáimat, és havonta legfeljebb nyolc-tíz előadást játszom. Ameddig kicsik a gyerekek, addig nekem kell mindezt jól balanszírozni.

"Otthon száz százalékban a családomé vagyok, számomra ők a legfontosabbak."

P. Cs.: Havonta legfeljebb 3-4 olyan este akad, amikor egyikünk sincs itthon, mert vagy közösen játszunk, vagy éppen Lindának is előadása van, meg nekem is: olyankor bébiszitter segítségét kérjük. Egyébként, ha vidéki fellépésre megyünk, akkor ha tehetjük, a gyerekeket és a segítőnket is visszük magunkkal.

Idén lesztek 15 éves házasok.

V. L.: És januárban ünnepeltük a 21 éves évfordulónkat, ugyanis mi elsődlegesen azt tartjuk számon, hogy hány éve vagyunk együtt.

P. Cs.: 21 évvel ezelőtt megtaláltam azt a nőt, akivel azóta is együtt vagyok, aki immár 15 éve a feleségem, és aki a gyermekeim édesanyja. Linda a szerelmem, a barátom, a cinkosom, a kollégám, az alkotótársam és a legfőbb kritikusom is egy személyben.

Áruljátok el, mitől működik ilyen példaértékűen a házasságotok? Mi a titka? Mert ennyi idő alatt nyilván nálatok is akadtak mélypontok, hullámvölgyek, amiken ezek szerint felülkerekedtetek.

P. Cs.: A legfőbb titok ez a jegygyűrű itt az ujjamon (mutatja). A belsejében körbefut egy hullámvonal, emellett egy Vigyázz rám! felirat is olvasható benne.

V. L.: Azt gondolom, hogy ez a válasz a kérdésedre: ha az ember igazán vigyáz rá, akkor a kapcsolat nem nagyon tud menthetetlenül elromlani. Nem szabad megengednünk, hogy a házasságunk válságba kerüljön, tehát még időben észre kell vennünk és komolyan kell vennünk az esetleges vészjeleket.

P. Cs.: A mi kapcsolatunkat nem jellemezték olyan kilengések, mint amilyenek a gyűrűmön lévő hullámvonalon láthatók. Nagy válságunk nem volt, és ezt most gyorsan lekopogom.

V. L.: Nálunk az működik nagyon jól, hogy tudjuk váltogatni, éppen melyikünk van a középpontban, és ez rendkívül fontos egy kapcsolatnál. Tudnunk kell, hogy mikor kinek van inkább szüksége a támogatásra, ehhez viszont folyamatosan oda kell figyelünk a másikra. És ha odafigyelünk egymásra, akkor kisebb az esélye annak, hogy olyasvalamit teszünk, amivel esetleg megbántjuk a társunkat.

"A házasság egy szövetség, és a szövetség lényege, hogy megtartjuk azokat a szabályokat és ígéreteket, amelyeket a közös cél érdekében hoztunk."

P. Cs.: A házasság egy szövetség, és a szövetség lényege, hogy megtartjuk azokat a szabályokat és ígéreteket, amelyeket a közös cél érdekében hoztunk.

V. L.: Az, hogy ki hogyan éli az életét, mindig döntés kérdése. Én nem hiszek abban, hogy valakit az élet csak ide-oda sodor, és nem hiszek az „igazából nem így akartam élni, csak így alakult, mert akaratomon kívül keveredtem bele helyzetekbe” típusú kifogásokban. Abban hiszek, hogy igenis, az egyik oldalon jó néhány dologról le kell mondanunk azért, hogy a másik oldalon nagyon jó legyen nekünk, és fel kell állítanunk magunknak egy értékrendet, ami szerint éljük az életünket. Lehet, hogy valakinek a munka adja a legtöbb örömöt, másnak meg az, hogy szabadon, kötöttségek nélkül élhet, ezt mindenki döntse el maga, de ha valakinek a családja jelenti a boldogságot, akkor mindig a szerettei álljanak az első helyen a fontossági sorrendben.

P. Cs.: A minap egy érdekes hasonlat jutott eszembe a házasságról. Amikor annak idején Lindával összeköltöztünk, az együttélésünk olyan volt, mint amikor az ember beköltözik egy szobába valakivel, és most egy virtuális szobáról beszélek: közel hét évig éltünk ebben a „szobában”, nagyon jól megvoltunk, mígnem egyszer csak azt éreztük: maradjunk itt örökre, mert ennél jobb helyen nem lehetnénk, de tegyük még szebbé ezt a szobát – és együtt átfestettük az egészet... A házassággal az ember megpecsételi és egy magasabb szintre, egy igazi, erős jóban-rosszban szövetséggé emeli a párkapcsolatot. Számomra ezt jelenti ez a kötelék. Ahhoz, hogy az a szoba/ház/tér, amelyben házastársként együtt vagyunk, évtizedeken át élhető legyen, és minden szempontból az otthonunknak számítson, folyamatosan rendben kell tartanunk azt: takarítani kell, meg szellőztetni, időnként felújítani, csinosítgatni, és nem utolsósorban megtölteni még emberkékkel (nevet). A harmonikus házasságért nap mint nap dolgozni kell.

Csaba, nem titok, hogy színészként egy különleges ajándékkal szeretnéd megörvendeztetni a szerelmespárokat a Házasság hete, valamint a Valentin nap alkalmából. Mivel készülsz?

P. Cs.: Nagy örömömre a Segítség, megnősültem! című egyszemélyes komédiám online elérhető lesz február 13. és 21. között. A témája, a szerelem és a házasság örök érvényű, mindig népszerű, kimeríthetetlen téma: egy nagyon mély kút, amiből mindig lehet friss vizet merni. Azt azért szeretném hangsúlyozni, hogy bár az előadás, ha többnyire humorosan is, de a férfiak által tipikusnak tartott női hibákat, gyengeségeket veszi górcső alá, és tele van csípős megjegyzésekkel, én mégis afféle szerelmi vallomásnak szántam. Ez egy abszolút házasságpárti darab! Bemutatja a mélypontokat, a konfliktusforrásokat, de a végén a konklúzió mégiscsak az, hogy a házasság a legjobb dolog a világon.

(fotók: privát)

Korábbi interjúink:

interjúházasságszínházművészetcsalád mint pozitív értékházasság hete