csalad.hu - Nagy-Kálózy Eszter: „Ketten együtt könnyebb tartalmat varázsolni a mindennapokba”
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Nagy-Kálózy Eszter: „Ketten együtt könnyebb tartalmat varázsolni a mindennapokba”

Szűcs Anikó
2020. dec. 2. 6:00
Interjúk

Nagy-Kálózy Eszter nagyon szerencsésnek érzi magát, amiért férjében, Rudolf Péterben olyan társra talált, akivel a magánéletben és a munkában is igazán jó párost alkotnak – immár harminc éve. A kerek évforduló kapcsán családról, házasságról és hivatásról is beszélgettünk a Kossuth-díjas színművésznővel, a végén pedig tettünk egy kitérőt az Őrségbe...

Eredetileg november 28-ára tervezték A kő című dráma bemutatóját a Pesti Színházban, azonban a járványhelyzet miatti korlátozások sok mindent felülírnak. Nem lehet könnyű ilyen helyzetben készülni a premierre: merthogy közben rendületlenül folynak az előadás próbái...

– Valóban nem könnyű, bár a motiváció, a cél, hogy közösen létrehozzunk valamit, megvan és mindvégig megvolt bennünk, de még mindig kérdéses, hogy mikor és milyen formában tudjuk megmutatni a közönségnek mindazt, amin hetek óta dolgozunk. Ez az egész helyzet folyamatos improvizációt követel tőlünk. Ráadásul maszkban próbálni is komoly kihívást jelent.

Önt leginkább mi fogta meg ebben a munkában?

– Először is nagyon érdekes a darab: 1935 és 1993 között játszódik Németországban, és egy család életét kíséri nyomon a második világháború, a fasizmus és a holokauszt árnyékában. Mivel a történet közel hatvan évet ölel fel, ebből kifolyólag játszom 25 éves meg 80 éves karaktert is, ami eleve izgalmas színészi feladat, már csak azért is, mert fizikai és lelki értelemben is komoly átalakulásokat kíván. A darabban kis jelenetek követik egymást filmszerűen, ez az előadás dramaturgiai vívmánya és különlegessége, de egyben ez a nehézsége is.

Az idei év mindannyiunk számára teljesen másképp alakult, mint ahogy azt terveztük, kezdve a tavaszi karanténidőszakkal. Ön hogy bírta a színház nélküli kényszerpihenőt?

„Borzasztóan hiányzik a színház, a közönség: olyan ez, mint egy szenvedélybetegség, ha nincs munkám, akkor „elvonásai tüneteim” támadnak.”

– Az első két hetet könnyedén viseltem: élveztem, hogy csak úgy otthon vagyok, nem kell készenlétben állnom az esti előadások miatt. Aztán elkezdett hiányozni a színház, és az idő múlásával ez az érzés egyre jobban erősödött bennem, miközben a napjaink teljes bizonytalanságban teltek, hiszen nem tudhattuk, mi vár ránk, és meddig tart a kényszerű bezártság. Tele voltunk kétségekkel és kérdőjelekkel, mint ahogy most is tele vagyunk, de most legalább már tudjuk, mivel jár ez a helyzet. Most is borzasztóan hiányzik a színház, a közönség: olyan ez, mint egy szenvedélybetegség, ha nincs munkám, akkor „elvonásai tüneteim” támadnak.

Az elmúlt évad végén a férjével, Rudolf Péterrel egy különleges szakmai kezdeményezésben vettek részt: a Madách Színház által indított online előadássorozat keretein belül az Örökké fogd a kezem című művet mutatták be, méghozzá a saját otthonukban.

– A darab Csehov és a felesége levelezése nyomán született meg, és Szirtes Tamás rendezte. Izgalmas próbafolyamatban volt részünk, Péterrel kimondottan élveztük az egésznek az újszerűségét, a szokatlanságát. A bemutató igazán jól sikerült, azt pedig különösen biztatónak éreztük, hogy egy ilyen helyzetben is van igény a színházra.

Színész házaspárként köztudottan szeretnek és jól is tudnak együtt dolgozni.

– Vannak művészházaspárok, akik másképp állnak ehhez a kérdéshez és lehetőség szerint kerülik a közös munkát, mert egy ilyen helyzet nyilván sok feszültséggel jár, és inkább nem vállalják a konfliktusokat, mondván, jobb a békesség. Nekem ez furcsa, mert én azt gondolom, ha Péterrel házastársként egymás mellett állunk, akkor a mi összetartozásunkhoz az is hozzátartozik, hogy értjük egymást a színházban, bízunk egymásban, inspiráljuk egymást, hogy nagyon hasonlóképpen látunk dolgokat. Vagy ha nem egyezünk valamiben, akkor azt meg tudjuk beszélni, és el tudjuk fogadni a másik véleményét.

Önök harminc éve alkotnak egy párt. Ha visszatekint az együtt töltött időre, elsőként mi jut eszébe az elmúlt három évtizedről?

– Az, hogy hihetetlenül gyorsan eltelt. Persze amikor elkezdem részleteiben vizsgálni, elemezni a mögöttünk álló sok-sok évet és belegondolok abba, mennyi minden történt velünk ez idő alatt, merthogy zajlott az életünk rendesen, akkor rendre megállapítom, hogy ehhez a sok mindenhez azért kellett a harminc év. Ugyanakkor meg, pont azért, mert zajlott az életünk rendesen, ripsz-ropsz el is szaladt. Amikor 48 éves voltam, akkor jött el az a pillanat, hogy pont annyi évet éltem Péterrel, mint amennyit nélküle. Amióta a vele töltött évek javára billen a mérleg, azóta már olyan rövidnek tűnik az az időszak, ami nem hozzá kötődött. Péterrel lett kerek az életem, és számomra nagyon megnyugtató, hogy mi ketten vagyunk egymásnak, mert így, hogy ilyen régóta fogjuk egymás kezét, sokkal kevesebb félelemmel nézek a jövőbe. Sőt, sokkal inkább azt gondolom: milyen izgalmas lesz Péterrel együtt megöregedni. Ketten együtt könnyebb tartalmat varázsolni a mindennapokba, és ez fontos.

Ahhoz mit szóltak, hogy mindhárom gyermekük a nyomdokaikba lépett?

– Kicsi koruk óta nyilvánvaló volt, hogy mindhárman humán beállítottságúak, és hogy a művészeti pályák felé orientálódnak, ami olyan szempontból nyilván nehézséget jelent nekik, hogy két szakmabeli szülővel nincsenek könnyű helyzetben. Még akkor sem, ha ők túljutnak ezen a kérdésen, mert az összehasonlítást vélhetően még hosszú ideig nem kerülhetik el.

Jól tudom, hogy nem voltak a klasszikus értelemben vett színházi gyerekek?

– Valóban nem a kulisszák mögött nőttek fel, ezzel együtt nyilván többet jártak színházba, mint a kortársaik. Azokat a darabokat, amelyeket a koruknál fogva meg tudtak nézni, megnézték, és láthatóan jól érezték magukat abban a közegben. A nagyobbik lányunkról elég hamar kiderült, hogy izgatja ez a pálya. Flóra végül külföldön találta meg a boldogulását: Montreálban végzett színész szakon, és jelenleg Torontóban dolgozik. A két kisebb gyerekünk viszont először másik irányba indult el, ők csak később kötöttek ki a színháznál, illetve a filmnél. A fiunk, Olivér, eredetileg zenével akart foglalkozni, a Bartók Béla Konzervatóriumba járt klasszikus gitár szakra, de emellett megszállott színház- és filmrajongó volt. Aztán a sors úgy hozta, hogy végül a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakára felvételizett, ahol most végzős hallgató. Szonja lányunk pedig előbb táncolt, és csak aztán fordult a színészet felé. Ő idén végzett a Színművészetin, és a Vígszínházhoz szerződött.

Ha azt mondom, Őrség...

„Nagyon szeretem a budapesti nyüzsgést is, de időnként jólesik magam mögött hagyni a város zaját, és mindenfajta itteni kötelezettséget.”

– Hatalmas szerelem – már huszonhárom éve! Az is olyan klassz dolog, hogy az Őrségre is Péterrel együtt találtunk rá, és az évek során mindkettőnk számára ugyanolyan fontossá vált. Sőt, a gyerekeink életének is meghatározó része lett. Van ott egy kis házunk, egy apró faluban: az ott egy teljesen másfajta létezés, olyan igazán elvonulós… Mert nagyon szeretem a budapesti nyüzsgést is, de időnként jólesik magam mögött hagyni a város zaját, és mindenfajta itteni kötelezettséget. Ha az Őrségben vagyunk, az olyan szintű kiszakadást jelent, ami valódi feltöltődést ad. Én ott tudok igazán pihenni, és ezzel Péter is így van. Ha csak két napra megyünk, nekem már az is kikapcsolódás: ha ott vagyok, minden stressz és feszültség elszáll belőlem, és olyan békére lelek, hogy Péter egyre gyakrabban mondogatja: boldog lenne, ha ott töltenénk majd a nyugdíjas éveinket. Jó érzés, hogy az ottlétünk a gyerekeinknek is ugyanazt a megnyugvást jelenti, mint nekünk. Olyan értelemben kicsit csehovi az egész, hogy sokszor csak úgy ülök kint a kertben a diófa alatt, hallgatom a madarakat, a szél suhogását, közben filozofálgatok, és olyan meditatív állapotba kerülök, amilyenbe itt, Budapesten nem tudok.

A helyiek könnyen befogadták önöket?

– Nagyszerű barátokra leltünk ott, ez is sokat jelent. Vannak köztük helyiek és vannak hozzánk hasonló „gyüttmentek” is, és az elmúlt huszonhárom évben, amióta rendszeresen lejárunk, ez a sokszínű társaság csodálatosan egymásra talált. Sokfelől jövünk, a szó szoros és átvitt értelmében is, és ez különösen izgalmas. Nagyon szeretek velük lenni, rendkívül érdekes, értékes, jó emberek, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi. Jól érezzük magunkat együtt, jókat beszélgetünk, sokat kirándulunk. Ritka, hogy az ember felnőtt korában szoros barátságokat kössön: a sors ajándéka, hogy nekünk ez megadatott - én ezt különösen értékelem, és nagyon fontosnak tartom.

(fotó: Vígszínház - Dömölky Dániel, Kleb Attila)

Ezeket az interjúkat olvasta már?