Ahogy anya, úgy nem!

Miért volt olyan jó érzés, amikor észrevettem, hogy a lányom minden étkezéskor gyertyát gyújt. Ahogy otthon látta. Hogy azokat a mondókákat mondja a kisfiának, amiket kiskorában tőlünk hallott. Hogy a fiam úgy tesz föl egy szúnyoghálót, azzal a tempóval, gondossággal, ahogy az édesapja tette. Miközben felnőtt életükben saját szokásrendet alakítottak ki a gyerekeink, miért esik annyira jól, hogy sok-sok gyerekkorban látott otthoni szokást átmentettek. 

Egyszer összegyűjtöttem tapasztalatokat: mi az, amit magukkal vittek a felnőtté lett gyerekek, és mi az, amit homlokegyenest másképp csinálnak a saját családjukban. 
 

Én más ritmusban szoptatok, de a padlizsánkrémet úgy csinálom, ahogy az anyu.” „A mamám a szeretetével gúzsba kötött. Tuti, hogy én másképp nevelem a gyerekeimet!” Azt láttam, hogy vannak elfogadott és vannak elutasított anyai örökségek. Vannak, akik átveszik az otthoni mintákat, mások elvetik. Aztán találkoztam olyanokkal is, akik okosan ötvözték azt, amit kiskorukban láttak, azzal, amit maguk elgondoltak és megtapasztaltak.  

Egy apróság a saját életemből. Anyukámmal nagyon más személyiségek voltunk. Már korán tudtam, hogy másképp fogom irányítani az életemet, mint ahogy ő tette. Amire megöregedtem, rájöttem, sok-sok helyzetben ugyanúgy tettem, mint annak idején ő. Egyszer láttam őt egy addig teljességgel ismeretlen szituációban. Kiteregetett holmikat szedett le az udvaron a drótról, és nem volt mibe tennie. Hát ami fért, azt szépen a vállára terítette, a többit meg egyszerűen a feje tetejére tornyozta. Aztán merev nyakkal, óvatos léptekkel bement a házba, és az asztal fölött bólintott. Ott aztán szépen összehajtogatott mindent. Ez a tornyozás meglepett, és nagyon tetszett. Akkor éreztem, hogy az anyukámban legbelül van egy ismeretlen vagányság. És spontán kreatívitás, amit nem gondoltam. Talán mindez át is öröklődött. 

Szerettem és talán irigyeltem azt is, hogy reggel nem öltözött fel mindjárt, pongyolát terített magára. Én fürdőköpenybe szoktam bújni, de még ma is vágyom egy puha, zárt mandzsettájú, testhez simuló békebeli pongyolára. 

Az élére hajtogatott, levendula illatú ágyneműk nálam is így ülnek a szekrényben, ugyan nem olyan katonás rendben, mint otthon.

Egy szokását teljesen elvetettem. Anyu mindent, amit haszontalannak vélt, azonnal kidobott. Így rend volt nála, de sok számomra fontos dolog örökre elveszett. Hiába keresem, kidobta az üveglapra fényképezett ősrégi fotókat, nem találom a régi íróasztal kincseit, az öreg konyhai edényeket, darálókat – rövid idő alatt megszabadult mindentől, amit fölöslegesnek vélt. Ezért aztán vele ellentétben nem tudok kidobni, megőrzök mindent – és ez a minden mára el is borított. 

Nem tudtam megfejteni, hogy miért, de valami miatt anyu nem tudott kérni és nehezen tudott elfogadni bármit – ezzel én másképp vagyok. Sokáig nehezteltem anyámra, amikor már felnőttként meg akartam vele beszélni valami kényes családi dolgomat és a második mondat után azt mondta: Fiam, ez nem tartozik rám. Mostanában jöttem rá, mennyire igaza volt. Fájó félreértésektől óvta meg magát és engem is. Mert ezek a félreértések nélküle is szépen elenyésztek, kisimultak. 

Fiatal ismerősöm mesélte, amikor megszületett a kisfia késhegyig folytatott vitákba merült az édesanyjával. Őszerinte csak pólyában és ülve lehet rendesen szoptatni. A lánya pedig oldalt fekve szoptatta a kisfiát. 

– Veled együtt három gyereket neveltem fel, én is anyámtól tanultam, ülve tudsz normálisan szoptatni. 

– Anyu, nyugodj meg, a padlizsánkrémedet ugyanúgy csinálom, mint te! De ezt hagyd rám!

Az első gyereknél minden szoptatásnál vitatkoztak, aztán a nagymama beletörődött, azt mondta, legfőbb a békesség. A harmadik gyereknél tudta kimondani: Kislányom, igazad van. Elvégre te szoptatod azt a gyereket, nem én!

Egy fiatalasszony mesélte, sokban hasonlítanak szokásaik az édesanyjával, de van egy apróság, ami miatt mindig dühös. A közös kertjükben az édesanyja azonnal levágja amint egy virág már nem friss, a lehullott avart nyomban kupacba gereblyézi. Patikatisztaságot csinál a kertben. Ő pedig annyira szereti nézni hervadásukban is a virágait, s boldog, ha a fák alatt ott gyűlnek a sárga, rőt, barnuló levelek.

Kicsi és nagy dolgok. Nem biztos, hogy életbevágóak, de sokféleképpen színezik az életünket. Mit hozunk magunkkal és mit alakítunk másként a saját életünkben. Egy biztos, az elfogadás: ki hogy csinálja az életét – mindkét oldalról – a szülők és a felnőtt gyerekeik részéről az egyetlen út a vágyott békességhez.