Mártival arról beszélgettünk, hogyan is alakult a barátságunk. Mikor született, mikor kezdtünk úgy igazán egymásra számítani? Mert vannak például, akik padtársak voltak az első osztályban, és életük végéig padtársak maradtak. Ismerek ilyen embereket, irigylem is őket. Mi Mártival felnőttkorunk derekán találkoztunk. Nem volt elsöprő találkozás. Éveken át tartott, lassan, észrevétlenül erősödött köztünk egy olyan érzelmi kapocs, ami egyszer csak bizonyosság lett: barátomnak mondhatom a másikat. Azt mindig is tudtam, hogy Márti az az ember, aki ha elindul veled a sivatagba, onnantól bátran rábízhatod a kulacsodat. Nem indul el első szóra, az is előfordul, hogy nemet mond az indulásra, de ha már nekivágott veled, akkor számíthatsz rá, nem kell tartanod semmilyen értelemben vett cserbenhagyástól.  

Akkoriban hallottam a következő történetet Mártiról. Barátai között volt egy család, akik kemény időket éltek. Egy betegség miatt szigorú léböjt kúrát kellett tartania egyiküknek. Ez többek közt abból állt, hogy nagy mennyiségű salátából préselt levet kellett meginnia, naponta többször. Még sok minden járult a kúrához, de ez volt az alap. Egyszerűnek tűnik, de a levelek préselése, az egész napos készenlét a teljes család erejét igénybe vette. Tél volt, és bio termesztésű, speciális, friss zöld salátára volt szükség. Ezt valahogy még megoldották, de a salátát frissen kellett tartani a következő szállításig.  

Így mesélték. Márti minden szombaton megjelent, lepedőket kért és nekilátott. A salátabokrokat szétszedte, a zöld leveleket szépen lemosta és egyenként a szoba szőnyegére leterített lepedőkre rakta. Darabonként megszárogatta és légmentes kis csomagokat rakott össze belőlük. Ezeket rakták a hűtőbe.  

Egy-egy ilyen salátázás az egész szombat délelőttöt elvitte, legtöbbször belecsúszott a délutánba is. Aki elmesélte Márti akcióját, azt is elmondta, hogy nem kérték erre. Amikor hallotta, hogy mi történt, egyszer csak megjelent. Nem sokat beszélt, amúgy sem tartozik a szószátyár emberek közé, csak ment, teregette a lepedőket, rakta, szárítgatta a salátaleveleket. Hónapokon át, minden áldott szombaton.  

Nem olyan régen azt mondta Márti, írd le nekem, hogyan alakult ki a mi barátságunk. Akkor jutott eszembe ez a történet a salátázásról. És ahogy fűztem az évek során köztünk történteket, világossá lett, hogy nyitogattuk egymást. Nagyon lassan, csendben, óvatosan.

Mint a mesében a sündisznó, aki szerette volna, hogy megsimogassák, de a tüskéi miatt senki soha ezt nem tette meg vele. Hiszen szúrt, összegömbölyödött és odabent csak félt és vágyakozott. De nem bújt elő. Míg el nem jött a Kislány, aki kíváncsi lett rá, meg akarta simogatni. És kitartóan, addig-addig guggolt mellette, míg nagysokára a sündisznó elhitte, hogy tényleg igaz: van valaki, aki meg akarja simogatni. És akkor előbújt.  

Hát valahogy így nyitogattuk egymást Mártival. Mint a kagyló. Az sem adja könnyen a gyöngyházhéjba zárt gyöngyét. De ha kinyílik és megmutatja magát, akkor már soha többé nem csukódik össze.  

 Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?