László, akit a hazai sportvilágban Óriásként ismernek és szólítanak, gyermekkorától kezdve aktívan sportolt.

– Kipróbáltam jó néhány sportágat: birkóztam, eveztem, kosaraztam, kézilabdáztam, versenytáncoltam, aikidoztam a műtétem előtt pedig mountain bike-versenyző voltam amatőr szinten – meséli. – Mígnem 1990-ben elkezdett fájni a lábam, egyre többször sajgott a térdem, amiről azt gondoltam, hogy biztosan az intenzív sport veszi túlságosan igénybe a lábamat. Később problémák adódtak a gerincemmel, és fájt a derekam is, egyre gyakrabban éreztem, hogy a lábam nem úgy működik, ahogy kellene, és az évek során egyre jobban bénult. 2005-ben egy MRI vizsgálat kimutatta, hogy a gerincvelő csatornámban egy jóindulatú daganat van, egy zsírcsomó, az okozza a fokozatos bénulást.

– 2005 augusztusában gerincműtéten estem át, amelynek során a gerincvelőm mellől kivették a zsírcsomó nagyobb részét, de az idegrostokról nem tudták eltávolítani, mert ha levették volna, akkor teljesen lebénultam volna, így azokon rajta hagyták és ezért lett egy részleges bénulás a lábamban. Hozzáteszem, ha egyáltalán nem került volna sor az operációra, akkor legkésőbb két év múlva ugyanúgy kerekesszékbe kerültem volna, csak akkor teljes mértékben béna lenne a lábam.

„Igyekeztem túllépni az engem ért csapáson”

– Amikor az orvos közölte, hogy egy komoly gerincműtét vár rám, első hallásra traumaként ért a hír, de az operáció után napról napra jobban lettem, minimálisan tudtam mozgatni a lábamat és napról-napra jöttek vissza a mozdulatok. Olyan gyorsan javultam, amin az orvosok is csodálkoztak – mondja László. – Az 5 hetes kórházi lábadozás után a rehabilitációm az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben zajlott. Egy ideig tudtam járni, járógéppel, de idővel olyan váratlan görcseim és intenzív fájdalmaim lettek, amelyek miatt ismét nem tudtam talpra állni, végül úgy döntöttem, hogy inkább maradok a kerekesszékben. Az OORI-ban, amikor már lehetett, rendszeresen lejártam az ottani konditerembe, ahol a felsőtestemet edzettem.

Amikor azt kérdezem tőle, lelkileg miként élte meg, hogy egyik napról a másikra gyökeresen megváltozott az élete, mosolyogva válaszol.

– Alapvetően pozitívan gondolkodom, úgyhogy nem estem kétségbe attól, hogy kerekesszékbe kényszerültem. Nyilván a „rehabon” töltött 3 hónap alatt nekem is voltak mélypontjaim meg rosszabb napjaim, de az ott dolgozók mellett a szeretteim is odafigyeltek rám, én pedig 33 évesen igyekeztem túllépni az engem ért csapáson. Édesanyám rendszeresen bejárt hozzám a kórházba, majd később a rehabilitációs intézetbe is, ő volt az, aki végig tartotta bennem a lelket, mert bár alapvetően pozitívan gondolkodom, időnként nálam is előfordult, hogy mélypontra kerültem, amikor is nagy szükségem volt az ő jelenlétére és a lelki támogatására.

„Mindig találtam motivációt”

Amikor 2006 januárjában véget ért a rehabilitáció, az intézetből hazatérve nem kisebb feladat várt Óriásra, mint hogy felépítse az új életét.

– Otthon, a mindennapi életbe való visszatérésemben is teljes mértékben számíthattam édesanyámra – idézi fel az újratervezés időszakát. – Hozzáteszem, mozgássérültként elég hamar önállóvá váltam, mert nem sokkal azután, hogy hazamehettem az intézetből, a Máltai Szeretetszolgálatnak köszönhetően hozzájutottam egy ún. aktív kerekesszékhez. Onnantól kezdve már saját magam intéztem a dolgaimat, és csak minimális szinten szorultam segítségre.

– A műtétem előtt 16 évig hentesként dolgoztam, de a történtek miatt azt a munkát nem tudtam folytatni. Ugyanakkor, hála istennek, a továbblépéshez megvolt a motivációm: pár hónapra rá visszaültem az iskolapadba, és 2 évvel később leérettségiztem. A szeretteim mellett a barátaim is nagyon sokat segítettek abban, hogy újból magamhoz térjek. Körülbelül 2 év kellett ahhoz, hogy megszokjam az új helyzetet. A pozitív gondolkodásom, az, hogy minden rosszban meglátom a jót, átlendített a nehézségeken. Úgy fogtam fel, az, hogy kerekesszékbe kerültem, nem azt jelenti, hogy megállt az élet, vagy hogy valami olyan dolog történt, ami miatt attól kezdve én már csak szomorkodni fogok és elvonulok a magányomba. A kerekesszékemet nem akadálynak, hanem eszköznek láttam, látom, és úgy gondolom, a problémák azért vannak, hogy megoldjuk azokat. Mindig találtam, találok olyan motivációt és célt, ami előre visz. Például a sportolásról sem akartam lemondani, ezért 2008-ban csatlakoztam a Törekvés Sportegyesület kosárlabdacsapatához, és azóta is töretlenül űzöm ezt a sportágat, már jó ideje a kerekesszékes kosárlabda válogatott tagjaként. Egyébként a becenevemet a kosarasoktól kaptam: a csapattársaim a 2 méter 5 centiméteres magasságom miatt neveztek el Óriásnak.

Edzőként is sikeres

Mint mondja, 2011-ben az egyik kerekesszékes ismerőse által került kapcsolatba a SUHANJ! Alapítvánnyal, amelynek önkéntes futója és segítője lett.

– Kezdetben egy ún. aktív kerekesszékkel „futottam” rész maratoni távokat, majd 2012-ben az alapítvány kapott egy kerekesszékre rácsatolható handbike-ot (kézi hajtású kerékpár – a szerk.), ezzel 2013-ban és 2014-ben a saját kategóriámban már megnyertem a 42 kilométeres távot – számol be az első sikerekről. – 2015-ben az alapítványnak köszönhetően megkaptam első igazi handbike-omat, amellyel még az év októberében részt vettem az első nemzetközi versenyemen, a Berlin Maratonon.

László másik szívügye a kranking, azaz az edzőteremben végzett, a magas intenzitású, zenés, felsőtestre fókuszáló kardio edzés. 2012-ben az országban elsőként szerzett kerekesszékesként krankinginstruktori képesítést harmadmagával, szintén az alapítvány támogatásával.

– Az elmúlt években számos alkalommal tartottam nyilvános edzéseket többezres látogatottságú fitneszrendezvényeken. A SUHANJ! Fitness megnyitása óta pedig az alapítvány integrált edzőtermében tartok órákat speciális krankcycle gépeken ép és fogyatékkal élő embereknek.

„A sorstársaimmal egymást motiváljuk”

A SUHANJ! Alapítvány legfőbb célkitűzése, hogy megossza a mozgás örömét sérült és fogyatékkal élő társainkkal, hogy az épek együtt sportoljanak a sérültekkel. Az edzéseken és a versenyeken a sorstársaival egymást motiválják.

– Amióta csatlakoztam az alapítvány csapatához, sok versenyen és szemléletformáló rendezvényen vettem részt, hogy megmutassam sorstársaimnak: annak ellenére, hogy ilyen helyzetbe kerültem, ugyanúgy tudok sportolni, mint mások – teszi hozzá. – Az önkéntesekkel rendszeresen tartunk motivációs előadásokat iskolákban, munkahelyeken, és nemcsak a mozgássérülteknek segítünk, hanem az épek látásmódját is szeretnénk formálni. A SUHANJ!-os csapatban egy igazán összetartó, támogató közösségre találtam, nagyszerű barátokra leltem, akikre mindig számíthatok, és nem utolsósorban önbizalmat kaptam.

„Jó párost alkotunk!”

László a pozitív hozzáállása, a nyitottsága és a közvetlensége miatt soha nem érezte úgy, hogy kerekesszékesként le kellene mondania a szerelemről. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy több mint 5 éve boldog párkapcsolatban él.

– Annak idején egy fitneszrendezvényen találkoztam először Anikóval, de csak egy évvel később, a közösségi médiát felhasználva kezdtünk el ismerkedni, és nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk – emlékszik vissza a szerelmük hajnalára.

László elmondása szerint Anikó számára egy pillanatig sem jelentett problémát, hogy egy mozgássérült férfival él együtt.

– Amit nyilván megkönnyített az a tény is, hogy a mozgáskorlátozottságom szinte semmiben nem akadályoz – jegyzi meg Óriás. – Teljesen önálló vagyok, főzök, mosok, takarítok, ha arról van szó. Azon kívül, ha nincs járványhelyzet, akkor napi szinten tömegközlekedem. Kertes házban lakunk, és amit csak lehet, együtt csinálunk. Egyvalamiben viszont különbözünk: a drágám szeret (gyógy)fürdőbe járni, én viszont nem rajongok a fürdőzésért. Ellenben sokat kirándulunk, és nagyokat sétálunk, a Budai-hegységet különösen szeretjük. Ami még nagyon sokat jelent számomra az az, hogy Anikó mindig elkísér a különböző sportversenyekre, minden alkalommal ott van mellettem szurkolóként, biztat, támogat, drukkol nekem, ami megsokszorozza az energiámat. Mi ketten igazán jó párost alkotunk! – meséli mosolyogva.

„Minden csak hozzáállás kérdése”

László „békeidőben” hetente 6-szor sportol, beleértve a kosárlabdaedzéseket is, és mint mondja, a rendszeres, aktív mozgás tartja karban.

– A műtétem után fel kellett hagynom az eredeti szakmámmal: helyette bejött a sport „nagy dózisban” az életembe: edzéseket tartok, ez lett a munkám, és ez a hobbim is.

László tele van tervekkel, az is elárulja, az egyik legnagyobb vágya, hogy teljes szakaszon teljesítse, vagyis „végigfussa” a 221 kilométeres Ultrabalatont. Eredetileg idénre tervezte a nagy projektet, de a járványhelyzet felülírta a tervét. Persze, ami késik, nem múlik, jegyzi meg a tőle megszokott derűvel. És ha már a jókedvéről esik szó...

– Amikor tömegközlekedem, az emberek sokszor tágra nyílt szemmel néznek rám, mert nem tudják hová tenni azt, hogy mozgássérültként nemhogy nem szomorkodom, hanem ellenkezőleg, mosolygok és jókedvű vagyok – meséli. – Sokan oda is jönnek hozzám és azt mondják: „Olyan jó magára nézni, mert bár itt ül ebben a kerekesszékben, mégis sugárzik az arca, láthatóan kiegyensúlyozott és boldog.” Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések rendre megerősítik a hitemet abban, hogy minden csak hozzáállás kérdése.

A következő cikkek is érdekelhetik:

(fotó: privát, Zákány Gergely)

Újrakezdőkújrakezdéssportkerekesszékfogyatékkal élő emberek