Ez is, az is. Talán leginkább az a kislány, akit édesapja ölében láttam a napokban. A Duna parton ültek, még magas volt a víz, de a parti bokrok levelei már jó harminc centire iszaposan fehérlettek – a víz levonulóban volt. A férfi a kislányának a folyóról mesélt. Tudományos igénnyel, érdekesen. A gyerek olyan hatéves forma lehetett. Nézte a vizet, babrálta rövid barna haját és feszülten figyelt. 

 A jelenetről egy messzi pillanat jutott az eszembe. Egy konyha Amerikában, a mormon fővárosban. Salt Lake City-ben vendégszerepelt az a százhalombattai tánccsoport, akiket krónikásként kísértem. Mindenki családoknál kapott szállást, én éppen Sheriéknél.  

Reggeli után voltunk, pakoltuk le az asztalt, közben a gyerekekről beszélgettünk. Akadt téma bőven, tíz gyermekük volt, a legkisebb, a tizedik, az első unokával egy időben született. Sheriék nem voltak gazdagok, igaz, szegények sem – az életük volt gazdag. A gyerekek egy része már kirepült, de visszajártak, a kisebbek önállóan jöttek-mentek, görkorcsolyákkal, horgászfelszereléssel, hajót húzó utánfutóval ügyködtek. Ketten valami gyümölcsszedő munkáról jöttek meg. E kisebb kislány ott ólálkodtak körülöttünk. Valaki gitározott az alagsorban kialakított, párnákkal teleszórt dühöngőben. 

Tipikus amerikai család, mormon egyszerűséggel és kreatív ötletekkel kialakított házuk ma is előttem van. A konyhából szervesen nyílt egy tágas, világos helység, egyik asztalon számítógép, mellette másoló és egyéb szerkezet. Odébb hatalmas mosógép, vasalásra alkalmas pult, nagy kosarak a szennyesnek és a tiszta ruhának. A falon hetirendek, üzenetfal, ötlet-táblázat, ilyesmi. A konyhából bármikor át lehetett menni, át is lehetett látni, azóta is vágyálmom egy ilyen jó kis munka és közösségi tér. 

Sherie vidám és az az örökfiatal és feltűnően szép nő, két alkalommal is megnyerte a tartományi szépségversenyt. Egyszer egészen fiatalon, egyszer pedig ötvenévesen az anya-lánya párosítású versenyen. Megmutatta micsoda ruhatára készült ezekre az alkalmakra. A természete vidám, mindenre figyelő, az az okos, nem mindent szóvá tevő anyuka, aki előbb ül le énekelni a gyerekeivel, minthogy kalácsot süssön. De fura módon a kalács is időre elkészül. A férje, humoros, mackószerű férfi, ott van háttérben, ő a sportfelelős, a házi dolgokba nem szól bele, jól tudja, Sherie maga is félkézzel elvezényli az egész csapatot. 

Mindenféléről beszélgettünk, persze a nevelésről is. Akkor rámutatott Sherie egy képre a konyhájukban. Egy kedves akvarell volt, ma is előttem van. Lassú, felelős nyugalommal, magasra tartott fejjel egy kacsa mama úszik a vízen, mögötte sorban a vidám kiskacsái, pontosan heten. Alatta ott állt egy felirat: Vágyakat nem adhatsz nekik, de szárnyakat igen…!

És volt még egy hasonló hangulatú kép Sherie konyhájában. Ezen, egy gondos kotlós kapirgál, körülötte a kajla, szaladgáló kiscsibéi szedegetnek. Ott is volt egy felirat: Nem szeretném, ha a kilincseim fényesebbek lennének a gyerekeim szeménél!

Hát ennyi a messziről hozott régi üzenet. Igaz ma is.