Tóth Gabi: És kimondta! - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Tóth Gabi: És kimondta!

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2021. jún. 6. 18:49
Tóth Gabi – Kendőzetlenül

Van egy mondás (vagy hasonló), hogy mindenki tökéletes szülő, amíg meg nem születik a saját gyereke. Az a helyzet, hogy nem szívesen látom be, de én is addig voltam tökéletes anya, amíg meg nem érkezett Hannika. Azóta már azzal is megelégszem, ha „csak” jó anya vagyok. Én nagyon igyekszem.

Szóval nyilván annak idején mindent is tudtam a gyereknevelésről. Láttam, milyen „hibákat” vétenek a körülöttem lévő szülők és el is tudtam határozni, hogy én mit fogok másképpen csinálni. Amikor vendégségbe mentem valahova, ahol kisgyerek volt, és a lakás minden pontján játékokba botlottam, akkor már láttam magam előtt, hogy nálam – ha lesz gyerekem – ilyen biztosan nem lesz, hiszen azért van szobája annak a gyereknek, hogy ott játsszon. Utólag persze ez teljesen elképzelhetetlen, de akkor logikusnak tűnt. Most, hogy a házunk egy játszóházra emlékeztet leginkább, ezt kicsit át kellett értékelnem. Mint ahogy azt is, hogy soha nem kap édességet, mert majd a gyümölcs kielégíti minden cukor igényét… na, persze. Töredelmesen be kell vallanom, hogy Hanni bizony néha kap Túró Rudit. Igen, én, Tóth Gabriella, 32 éves anya, adok Túró Rudit a gyerekemnek. Szánom-bánom, de ez van…

Amit viszont soha, de tényleg soha nem hittem volna, hogy valaha megpuszilom a gyerekem száját. Szinte hallom, ahogy most sokan felszisszennek… „Jézus Mária, a tóthgabi szájoncsókoljaagyerekét! Pfúúúj, hogyan tehet ilyet?” Onnan tudom, hogy most sokan közületek így reagálnak, mert én is pont így reagáltam régen. És higgyétek el, most sem tartom természetesnek, és szinte biztos, hogy csak ebben az életszakaszában történik ez, de most határozottan megtörténik, mert nem tudom megállni. Szóval, vessetek meg, ítéljetek el, de nem tagadom, meg szoktam puszilni a gyerekem száját is… és mindenét is…

És amiatt is szégyenkezem (amúgy nem), hogy Bogyó és Babóca beférkőzött az életünkbe, amit telefonon, igen, telefonon szokott nézni, és imádja.

Azt már el sem merem mondani, hogy bármennyire igyekszem, mert tényleg igyekszem, néha kicsúszik egy káromkodás a számon. Esküszöm, nem szeretném, ha Hanni első szavai között lenne olyan, amit „tévéfüttyel” kellene kisípolni, de basszus, akárhogy próbálom, kicsúszik… Erről jut eszembe egy helyes sztori, amit a barátnőm mesélt a saját kislánykoráról, amikor meghallotta, hogy a szülei gyakran emlegetik azt a bizonyos basszuskulcsot (ami már így is egy ennél sokkal csúnyább szó finomított verziója volt). Állítólag odaállt az apja elé és rákérdezett, hogy „Apaaa, mi az a basszuskulcs?” Mire az apja rezzenéstelen arccal közölte, hogy ugyanaz, mint a violinkulcs, csak egy oktávval lejjebb… Na már most, mivel így nem is volt olyan izgi, azt pedig nem akarta megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi is az a violinkulcs és pláne, mi az oktáv, soha többet nem emlegette és nem is használta ezt a kifejezést.

Remélem, a megfelelő időben nekem is így vág majd az eszem, és egyéb – akár cifrább – kérdésekre is ilyen nyugodtan tudok majd kielégítő választ adni.

Egyelőre még itt azért nem tartunk, de mióta újraindult az élet, és Hannikámnak végre kinyílt a világ, rengeteg minden történt az ő kis életében, én pedig kapkodom a fejem, hogy mennyit fejlődik szinte napról napra.

Az első és legfontosabb esemény, hogy kimondta A SZÓT: ANYA. Nem pont így, de majdnem. Úgy hangzott: Ana, és Nana. A legcsodálatosabb hang volt, amit valaha hallottam. Mondanom sem kell, hogy az első alkalom után rikácsolva, fejhangon harsogtam, hogy „Mit mondtál, édes csalogányom? Anya kis csillaga, azt mondtad, Anya?” Kicsit meg is szeppent szegénykém, így a következő 1-2 napban inkább nem mondott semmit, én meg állandóan könyörögtem: „Mondd szépen megint, Anyaaa!” Hát az én gyerekemnek senki ne mondja meg, csináljon… nyilván nem mondta. Aztán egyszer, amikor már feladtam, akkor újra elhagyta a csodás szájacskáját a bűvös szó.

A másik hasonló élmény számomra/számunkra az első igazi ölelés. Ültem a kanapén kicsit elbambulva, amikor arra lettem figyelmes, hogy Hanni engem néz. Olyan volt, mintha fürkészné az arcomat. Furcsán hangzik, de éreztem, hogy különleges dolog fog történni. A következő pillanatban a lányom határozottan elindult felém, a nyakamba borult és szorosan megölelt. Hihetetlen volt. Készült rá, megtervezte. Ez a pár pillanat egy életre bevésődött az emlékezetembe.

Az utóbbi időben egyébként gyakran elérzékenyül, amitől persze én is. Nem, nem sír, hanem szó szerint meghatódik. Általában a hangomon. Mármint, ha énekelni hall. Pár napja készült el az új dalom, amit Szabó Zével közösen írtam. Még nincs teljesen készen, de otthon már ízlelgetem, szoktuk hallgatni, illetve anyunak is átküldtem, aki úgy hallgatta meg első alkalommal, hogy közben videocsetelt velem, de Hanni éppen nála volt. Láttam a lányom arcát, miközben hallgatta a dalt és az arca átszellemült, a kis szája meg lebiggyedt. Az is olyan momentum volt, amit nem feledek soha. Azt egyébként észrevettem, hogy a zenére nagyon nyitott, úgyhogy képzeljétek, viszem élete első koncertjére. Alma Együttes koncertre megyünk. Nagyon várom már. Rég voltam ennyire izgatott. Majd beszámolok az élményről természetesen.