Hát persze, hogy meglódult a képzeletem… a képzeletem… vonata. Visszazakatoltam vagy hetven évet. 

Advent idején reggel hatra mentünk a hajnali misére. A rorátéra. Meséltem már erről. Akkoriban már hó födte falunkban az utakat, a házak tetejét, a Duna-part löszös partját, s a tél biztos jele volt, hogy hangos károgással, óriási csapatokban megjelentek a varjak. András nap után, ami tudvalévő november harmincadikán köszönt be, úgy is mint a disznóölések hivatalos kezdete, a tócsák, ha voltak, reggelre levegőbuborékos törékeny fehér tükör alá bújtak, ami bizony fagyot jelentett. Iskolába menet a fiúk élvezettel szakították be a finom jéghártyát, ott csúfoskodott alatta a latyak – ó, hogy haragudtam a bakancsukra! 

Nem is tudom, hogy tudtunk felkelni olyan korán. Igaz, a falusi ember, meg a falusi gyerek korán kelt. Kimentünk a konyhába, ahol már égett a tűz a sparheltben, duruzsolt a teáskanna, melegedett a fazékban a disznók moslékjába a víz – szóval jó élet volt. Arról nem is beszélve, hogy a konyhaasztal hídján alul a kisebbek megtalálták a szárított kenyeret, azt rágicsálták – kis koromban én is – amíg el nem készült a reggeli. S miért is tudtunk korán kelni? Hát mert a téli sötétedéskor hét-nyolc órakor ágyban voltunk, és a kora reggel már kivetett a dunyha alól. S ki ne felejtsem, akkor még se televízió, se rémesnél rémesebb gyerekfilmek (na, jó vannak gyönyörű mesefilmek, meg rajzfilmek is). De azért sok, a giccshatárt messze felülíró, őrültritmusú gyerekbolondító is kínálja magát, és sok szülő sajnos nem válogat. Na, meg nem voltak se kütyük, se nyomogatós játékok, amik elnyújtották az estéket és zakota álmot hagytak a gyerek lelkében maguk után. 

Egyszóval fel tudtunk kelni korán. Amikor rorátéra mentünk, már kisiskolás voltam. Recsegett a hó a talpunk alatt, s valami jóleső várakozás fogott el a hideg templomban, amikor öreg papunk azt mondta: – Az hogy felkeltek, és ideballagtok, már az is nagy tett gyermekeim. Meghallottátok az örömhírt, vigyétek magatokkal, s menjetek haza a melegre. Békesség nektek! Hát ezeket a békességes hajnalokat míg élek nem felejtem el. 

És hát hogy felejteném el Csicsics bácsit az alkalmi böllért, aki hangos jóreggelt adjon Istennel nyitotta a kertkaput és így parolázott apámmal: – Hát száraz az a disznó Schäffer úr, hadd lássam? Ami annyit jelentett, hogy nagyanyám már fordult is, vette a hosszúnyakú kisebbik demizsont és töltött. – Dehogy száraz az áldott, itt van a nedvesítője, egészségére! És nemsokára elvisította a hajnalt a nagy koca. Mire fölrángattam a mackónadrágot már lángolt fölötte a szalma, pörzsölt malacfarok illata vegyült a ködös reggelbe, gőzölgött a forrázó teknőben a forró víz. Abban hengergették a néhai kocánkat, aztán nekiálltak a kaparókkal, s olyan habteste lett, füle, orra, csülke vakító fehér, hogy még én se ismertem rá, pedig mennyit vakargattam. Már világosodott, amikor a meleg disznókörmöket fölkaptuk a hóból és az ujjunkra húztuk. A bontást is szerettem nézni a csodát, ami a kocabőr alatt van. Színes belek, a szív, a tüdő, ha Csicsics bácsi kellő „nedvességet” vett már magához el is magyarázta, hogy mi micsoda. De nagyanyám elhessegetett a bontóasztaltól bennünket, ne tartsátok föl a böllér urat! szaladt, sütötte a hagymás vért májjal, tálalta előbb a felnőtteknek, aztán nekünk – hogy az milyen felséges volt! Hátul a baromfiudvarban Ilon néni mosta a beleket, kaparta, fordította, kukoricaszemeket rázott bennük, hogy tiszták legyenek… Zajlott a disznóvágás, húsfeldolgozás, zsír meg a töpörtyűsütés, kolbásztöltés, hurkakészítés, disznósajtok is lettek ühmm…! – késő délutánig. Este felsúrolva minden, a kiskonyhában a néhai koca felismerhetetlen alakban, illatos, ínycsiklandó várakozásban. 

Fönt a házban párállott az orjaleves, a friss sült hús, meg a töltött káposzta aranyos halomban. Körbe ültük az asztalt, nagyanyám hálát mondott, koccintottak. Ma már elképzelhetetlen számomra, hogyan készült el minden időben. De elkészült. Minden évben, minden disznóvágáskor. Persze jöttek a segítők, s kóstolóval tértek haza, aztán a szüleim, nagyanyám mentek hozzájuk visszasegíteni. S ők is kóstolóval megrakva jöttek meg. Aztán lehetett hasonlítgatni, kinek milyen lett a kolbásza, a véres meg májashurkája – de hát ez is hozzátartozott a régiek pogánynak mondott öröméhez. Bár része lehetne benne a gyerekeimnek, ahogy nekem volt…!