Hívom. Három csöngetés. Áh, mondom, négyig várok, aztán majd próbálgatom, hiszen szeretnék vele beszélni. Már nyomnám ki, mikor megszólal. Bemutatkozom, magázódunk. De még mielőtt alámerülnénk, tegeződésre vált. Elfogadom, hiszen évjáratunk azonos. Csendes, halk, pontos, szavai a billentyűzeten sem kívánják a word korrekciót. És mikor lerakom a telót, akkor jövök rá, de jó lett volna úgy tényleg, de úgy nagyon a saját korosztályommal mélyebben is beszélgetni…

Bírja? Akarom mondani, bírod?

– Talán soha nem volt annyira szükségem erre a kis szünetre, mint most. Azt hiszem, amióta sikeresnek mondhatom magam, vagyis több mint 3 éve, megállás sem volt, semmi pihenő, regenerálódás. Ebben a mostani, kikényszerített helyzetben jönnek a felismeréseim. Rájöttem, hogy elmentem nagyon sok olyan dolog mellett, ami mellett nem lett volna szabad. Illetve a mostani „karanténos” fejemmel mondom, hogy nem szabad elmenni. Így nagyon jólesett, hogy végre itthon lehetek a gyermekeimmel, a feleségemmel, hogy most vehetek egy nagy levegőt és lassíthatok. Erre nagyon nagy szükségem volt.

…ugye nem…

– Én abban bízom, hogy átkonvertálva az eddigieket, no meg ami előttem van, ennek a lassulásnak és töltődésnek a lendületével tudom majd folytatni, mert a mi pályánk egy nagy futás, mondhatni suhanás – csak. Csak… a semmiért. Mert az igazi értékek mellett könnyen el tud rohanni az ember, természetesnek veszi azokat, ahelyett, hogy azokból táplálkozna, azokért küzdene minden nap. Azt hiszem, ez egy nagyon intő és nagyon szükséges dolog volt nekem. Egyelőre. Mert szégyellem magam. Az utolsó három évem ugyanis annyira elcsúszott, hogy nem vettem észre a gyermekeim kibontakozó egyéniségét. A lányom 15 évesen kész nő lett. A fiam meg olyan elegáns úriember, finom humorral, mély értelmezésekkel, hogy minden beszélgetés egy merülés és egyben merítkezés. És mindez – főleg a kimaradt évek fényében – egyre inkább a feleségem munkáját, ha ez jó szó rá, anyai szeretetét dicséri. Én nagyon büszke vagyok ezért is a feleségemre.

Írtál is egy dalt a veszélyhelyzetre, amit Tóth Gabival adtok elő. Kiszakadt… a zöld lámpa reményében?

– Az érzések és a behatások megérintettek, hogyne érintettek volna. A legjobb közlési forma: a zene. Ebben élek négyéves korom óta és ebben hiszek. A zene által tudok, tudunk segíteni. Könnyíteni, vigasztalni, vagy ha kell, szóra bírni. Feladatomnak éreztem, társadalmi, emberi és családfői kötelességemnek, hogy én is megszólaljak, beálljak a zenésztársaim sorába, hogy merítkezhessenek azok, akiknek én vagyok esetleg a kimondott szó, vagy a hiteles dallam.


Rendben, kellett is neked ez a szünet – de mit kaptál tőle még, vagy a családod mit kapott belőled többet, ami eddig nem volt?

– Huh, a legnagyobb baj az, hogy alkalmatlan vagyok bármilyen itthoni vagy háztartásbeli munkára. Egyszerűen – nem tudom, miért – de genetikusan képtelen. Most gondolj bele, én akkor mentem ki most füvet nyírni, amikor esett az eső. Mezítláb. A feleségem loholt utánam, hogy az életemet mentse. Veszélybe sodrom magam, pedig a jó szándék és ugyanúgy a segítő-adó szándék vezérel. Így például rá kellett döbbenjek arra is, hogy ha tettekben vagy új szokásokban – például fűnyírás, mosogatás – nem is tudok élen járni, de lelkileg sokat tudok és tudtam adni, legfőképpen a gyerekeimnek. És, ami a helyzet finomsága: rengeteget kaptam is. Ami szerintem, ha újraindul az élet, nagyon fog engem táplálni minden irányból. És a szeánszok is megmaradtak – amik eddig is voltak, de most erősödtek. A lefekvés előtti imádságok, jókívánságok, amik most a fiam és a lányom által még kedvesebbek lettek, hiszen be tudtak jönni hozzánk, odafeküdni az ágyunkra és együtt lenni. Négyen voltunk, illetve most már öten, mert vettünk egy picike kutyát, akit szintén családtagként kezelünk. Így tényleg csak köszönettel tartozom a sorsnak – a jelen helyzetben is. Együtt van a család. Van időnk egymásra, egymás gondolataira, sőt együtt főzünk, sütünk és most már kutyázunk is.

Zene?

– Persze, zenélünk is. A nagyobb családom miatt is, azokért, akiknek érzem a szeretetét és akik szeretetéből én is táplálkozom, vagy éppen megpróbálok valamit visszaadni. Értük is csinálom, bízva abban, hogy van és lesz súlya a jövőben is a dalaimnak. De azért azt el kell mondanom – még ne tedd le a telefont –, hogy van ebben keserűség is: a szüleim hiánya. Nagyon remélem, hogy mihamarabb velük is találkozhatunk, és kötöttségek nélkül lehetünk velük.

Olvasta Takács Bence korábbi interjúit is?

interjúzenetakácsbence