„Soha ennyi ősi szokás, rítus nem került a családok mostanra megkopott, kiüresített asztalára, mint az idei húsvéton” – ezzel a mondattal indít Bagdy Emőke. Azonnal ápol, bátorít és gyógyít. Mert bár este, mondhatni késői órán beszéltünk, hangja, gondolatai és ereje olyan friss volt, mint a hajnali öntözés után az első napsugaraktól erőt kapó virágok. Pedig egész nap dolgozott. Nagyhéten is. Hívták a betegei, a barátok, a médiumok, skype-on, telefonon, és a létező összes technikai felületen megszólítva tanácsért, segítségért vagy csak egy jó szóért. Jómagam is többet kaptam, mint amennyit egy interjú erejéig kértem. Bagdy Emőkét. A maga teljességében és frissességében.

Más most a várakozás, más a családok szerepe és nagyon más a családok előtt álló (nem csupán) ünnepi kihívás. Ennyire összezárva, ennyire magunkra hagyva, talán még soha nem voltunk. Hogy lehet ezt jól megélni?

– Az ünnep az ember életében általában véve is nagy jelentőségű, mert egy olyan szakrális esemény, aminek akkor is megvan a maga emelkedettsége, ünnepélyessége, a hétköznapokból való kizökkentése, hogyha nincs a szoros értelemben vett egyházi jelentése. A hívők szempontjából érthető, hogy a húsvétnak különösen óriási a jelentősége, a szertartásokon való részvételt illetően is. Így meg kell különböztetni a vallást gyakorlók életét és a vallást nem gyakorlókét. Utóbbiak ezen ünnepre egyfajta nagy pihenésként, felszabadult időtöltésként tekintenek, de nekik is megkülönböztetett napok ezek. Ugyanakkor most sajnos ez a karantén-helyzet a családokat bezárta a falak közé, tulajdonképpen felkínálta annak lehetőségét, hogy csinálj azt, amit akarsz. A legnagyobb kihívás nem maga a feladat elvégzése, hanem az idő strukturálása. Hogy el tudja látni úgy azt a munkát, amihez nincs hozzászokva, mert mindig közösségben tette, és most nagyon más otthon, a családban kivívni azokat a szent időket, amikor az illető tud dolgozni. Mondhatjuk, hogy beszökött a korábban az ünnepekhez kötött, és azokkal együtt megszokott szabadság élmény, ami össze is keveredett a hétköznapokkal. Fellazultak az életkontrollok, amiket egyébként a rítus szabályozott. Nagyon nem tett ez jót. A fizikai lét szabadsága ugyanis össze van kapcsolva az emberben a szellemi szabadsággal is. De ebben a helyzetben is a rend felé kell törekedni: felkelni, felöltözni, hasznosnak lenni, dolgozni.

A szabadság a kulcsszó?

– Igen, nekünk, embereknek – akik noha eredendően társas lények vagyunk – ez a legfontosabb. Együtt szabadnak lenni, ráadásul most, hogy jó idő is van, a szabadban lenni, emberek közelségében. És most ez lett korlátozva. A betegeim is erre panaszkodnak, hogy már a szabadságról álmodnak, ami teljesen természetes. A szabadságban való korlátozottság tehát nagyon nagy súllyal ül a lelkekre.

Igen, de ha szabadságban korlátozottak vagyunk, akkor szakrális jelenünket meg tudjuk élni?

"Ha nem mehetünk el Isten házába, akkor az Isten jöjjön el a mi házunkba!"

– Első és legfontosabb, hogy ha nem mehetünk el Isten házába, akkor az Isten jöjjön el a mi házunkba. Ezt a fordított helyzetet kell most megteremteni. Mert ezeknek a szertartásoknak megvan a maga jelentősége. Ha mi együtt imádkozunk és énekelünk, akkor egységes „agy-tudat” állapot jön létre, szinkronizálódnak ezek az erők. Ez egy közös, különleges energiahullámot eredményez, amire most is vágyunk. De most ez kimarad. Ezért kell behívni Istent a saját házunkba. Otthon megcsinálni azt a szertartást, amit eddig a közösségi élmény adott. Egykoron megvolt a kenyérszegés szertartása, az imádkozásé, az étkezések előtti imádkozásé. Mára ez eltűnt a családok életéből. Ezért ezen az ünnepen vissza kell hozni, amit a szekularizáció elvett tőlünk – így kell újrateremtenünk az ünnepet. A rítusainkat is, a nyuszit, a tojásvarrást, -festést, a díszítéseket, nem sorolom! A cselekvéses várakozást, ami a szeretetkapcsolatot jellemzi: megcsinálom érted. És tudja, most milyen leveleket kapok? Olyanokat, amelyekből kiderül: a családok felújítják a kreatív és elfeledett közösségi rítusokat.

Igen ám, de ehhez jelentős krízis kellett – ha szabad ezt annak neveznem.

– Most lebegünk. Krízishelyzetben, ami éppen azt jelenti, hogy már nem érvényes, ami volt, de még nincs kidolgozva ennek a helyzetnek a megoldása. Nem tudjuk a gyógyírt rá, nincsenek a múltból előhívható sémák. Lebegő lelkiállapotban vagyunk, s mondom ezt úgy is, hogy a stressztörvény kimondja: a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan. Most ugyanakkor lélektanilag a legfontosabb az, hogy nem szabad behívni a negatív irányú gondolkodást, a pesszimizmust, a katasztrofizáló gondolkodást. Ezért nagy fegyelemre van szükség. Tudatosan, amikor ezen örvényszerű gondolatok be akarnak lépni, akkor elébük kell menni és azt mondani, hogy STOP.

"Előre kell nézni. De nagyon előre! Annyira, hogy a rossznak már a végét látni, és azt, hogy akkor mit fogunk csinálni."

Erre jó módszer, hogy menjünk vissza a múltba, keressük meg ott a pozitív eseményeket, családi pillanatokat, amiket közösen fel tudunk idézni, és ami bizton mondom, hogy a gyerekeknek is kedvesek lesznek. A másik, hogy előre kell nézni. De nagyon előre! Annyira, hogy a rossznak már a végét látni, és azt, hogy akkor mit fogunk csinálni. Ha elvesztettük a munkahelyünket, ha felhalmozódnak a problémák, amik akár egzisztenciális terünket is jelentősen befolyásolják, akkor végig venni, hogy mi lesz ezután. Én például arra gondoltam, hogy ha velem ez történne, akkor rögtön keresnék olyat, aki hasonló helyzetben van, és szövetkeznék. Összeadnánk kettőnk tudását – egyelőre virtuálisan. Tehát a pozitív pszichológia lehet a mankó, hiszen az élet élni akar, és túl fogjuk ezt is élni. Ezt az optimista vezényszót úgy kell berakni az agyba, hogy a testünk minden sejtje érezze és akarja. Vagyis a vitalitás-generátor hormonokat, az életet gerjesztő területeinket kell felráznunk. Felelősek vagyunk a magunk és a másik egészségéért is, ami akár egy tekintetből is kiolvasható – és ezt tudatosítani kell!

Tudatosítani! Miközben annyi megoldhatatlannak tűnő feladatunk lett: egy ünnep, melyen nem láthatjuk a másikat, egy ünnep, melyet részint tudunk csak megélni, miközben tényleg felhalmozódtak a negatív erők, amik előbb-utóbb képesek begyűrűzni is. Ünnep ez akkor?

– Én azt tudom, hiszem, hogy nagy feltámadás, nagy megújulás lesz. Valami meghal bennünk, ami nagyon negatív és valami felébred, kinyílik, amire nagyon sok porréteg rakódott. Mert nem csak perszonális létdimenziónk van, hanem transzperszonális is. Van önreflektív képességünk is, amivel a saját életünket elhelyezzük a kis világunkban, de az univerzumban is. Most ez ébred fel, ez késztet számadásra. Milyen világerők hatnak az életemre, mit gondolok ezekről? Mivégre élek, miért és kiért, mi az életem célja, mi a legfőbb érték a saját eddigi életemben? Spirituális erőinket hívjuk most elő, amit a pénzközpontú világ eddig elnyomott. Most az értékvilág csúcsán felragyoghat az igazi, és ez az összetartozás, szeretet. És akkor valóban emlékezetes, igazi megújulást hozó ünnepünk lesz.

Ezek az írások is érdekelhetik az oldalon:

otthon a családinterjúünnephúsvétcsaládfontos