csalad.hu - Ne várd a májust…
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Ne várd a májust…

Takács Bence
2020. ápr. 9. 16:00
Apajegy(zet)

Levonom az elmúlt egy hónap következtetéseit. Korábban magam is reménykedtem abban, hogy ez a távoli kórság nem válik hús-vér magyar valósággá is, de mostanra kijelentem: tévedtem. No de mi várható és hogyan alakult át az életem? Ezeket is most számba veszem a Nagyhéten.

Hogy értsd, egy pohár víz mit ér…

Másfél-két hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy az általam nagyra tisztelt Dusán mellett a Zorán által jegyzett szöveg, zeneszám is eszembe jut, és igen, kicsit még segít is átlendülni a nehezebb napokon. Nem gondoltam, mert másfél-két hónappal ezelőtt, ahogy azt felénk mondani szokás: „meghalni sem volt időm”. Most meg azért nincs, mert lassan nincs, ki eltemethessen. Szóval az idei év úgy indult, hogy egy nehezebb 2019-es esztendő után most majd gyümölcsöző dolgok lesznek. Soha olyan bátran és magabiztossággal például nem foglaltam le 7-8 hónappal korábban a tervezett családi nyaralást, mint decemberben, és soha nem hallgattam és figyeltem a kínai jóslatokra úgy, mint ahogy ezt januárban tettem. Mikor január végén a kínaiak – lezárva 2019-et – azt mondták, 2020 az építkezés éve lesz, és a patkány éve, avagy időszaka, ami pedig 12 évre teremt jó távlatot. Erre következett a március. Előszele persze volt. Édesanyám, aki házi gyermekorvos, már korábban is mondogatta nekünk: olyan tüneteket vél felfedezni az apróságokon, amik eddig nem voltak. És persze jöttek is a hírek, egy távoli Vuhanból, de mégsem éreztem a félelmet, azt, hogy ez becsapódik, és…

…hogy az idei Húsvéton nem látom a családomat,

…hogy a gyermekeim nem járnak közösségbe,

…hogy nem, vagy csak részlegesen tudok dolgozni,

…hogy megszűnik az emberekbe vetett bizalom,

…hogy lesz valami, ami telibe támadja a lelkeket és bezúzza a gazdaságokat,

és, hogy hiába várjuk a májust.

Mindezek után pedig újra kellett gondolni, akarom mondani, alapozni az életünket. Újrarakni azokat a pilléreket, amelyek mentén így vagy úgy, de üzemeltethető a család, megmaradnak valahogyan a kapcsolatok és minden korlátozás ellenére: nem adjuk fel!

Egy érzés, ami mindent eltakart és elhittük, mindörökké tart

Kezdetben családi nyaralásnak fogtam fel azt, hogy otthon vagyok és a családommal lehetek. Aztán ahogy teltek a napok, jöttek a tünetek. Egyrészt képtelenség otthonról dolgozni, ha otthon vannak a gyerekek. Sem a munka minősége, sem a munkavállaló idegrendszere nem alkalmas erre. Másrészt egyre nehezebb megszervezni a gyerekek motivált, de bezárt mindennapjait. Harmadrészt nem tudjuk, meddig tart, így nem lehet tervezni. Továbbá – de nem sorolom. Inkább pár példa, minta, hogy mi hogyan álltunk fel és állunk fel minden egyes nap.

Nem félünk a vírustól, mert az erős rendszereket – lásd az erős családokat – hitünk szerint nem támadhatja meg.

A bezártság ellenére is kialakítottunk a feleségemmel minden nap egy-egy órát, ami a szülők én-idejét jelenti, ami lehet edzés, lehet takarítás, lehet, csak annyi, hogy valamelyikünk elugrik – mert el kell – bevásárolni.

Minden este megtervezzük a másnapot és mivel mindkét gyermekem (szerencsére!) még kicsi, így előkészítjük a feladatokat. Rengeteg kifestőt nyomtatunk, számos figurát mi rajzolunk, amiket ki kell színezniük. Előkészítjük azokat a kézügyességi játékokat is, melyek egy kidobott vécépapír-gurigából, egy hurkapálcikából, szívószálból, vagy éppen egyetlen kislabdából állnak. Ha ezekkel megvagyunk, akkor beosztjuk, hogy ki, mikor és mit csinál. A gyerekek idejét is.

Hétköznap mindig ugyanúgy kelünk, mint amikor munka, akarom mondani rendes nap volt. Pontban 8-kor reggeli, előtte saját maguk kell, hogy felöltözzenek, egyet játszhatnak egymással, de reggelizni kell. Reggeli után pedig kézügyességi játékok, vagy az új hobbi, főleg így Nagyhét felé: a közös sütés. Kakaóscsiga, kifli, kalács – mert egy tojást sem dobunk ki. Ezután van lehetőség kimenni a kertbe játszani: foci, aszfalt-rajzolás, és most tanulnak meg rendesen biciklizni. De van, hogy sövényt nyírunk, vagy éppen füvet, egy körömvágóollóval. Mindig pontosan fél egykor ebéd, előtte egy közös játék bent, majd alvás – bár a lányomnál ez pont most kezd elmaradni. Ébredés után uzsi, egy játék, pici séta, majd ismét társasjáték otthon és két mesefilm. Esti meséink pedig diavetítéssé lettek. Mi meg sokkal fáradtabbakká, de ez még sokáig fog tartani, így muszáj bírni.

Új hobbikat alakítottunk ki. Jómagam újra járok futni az erdőbe, a feleségem meg rákapott a sütésre-főzésre és az elmaradt dolgaink rendbetételére.

És nem kesergünk. Mert bár mindenkit érint a járvány, az is tény, hogy teljesen más egy albérleti 30 nm-en, más egy panelházban, más egy fővárosi családi otthonban és más vidéken túlélni ezt.

Így meglátásom szerint számvetés ez. Az idei Nagyhét, az eddigi böjt pont erre kell, hogy felhívja a figyelmet. Ami nem ment belülről, az most kívülről, külső erők által fog végbemenni. Ami eddig természetes volt, azért a jövőben még jobban meg kell küzdeni és valljuk meg, még jobban fogunk neki majd örülni. Örülni, ha láthatjuk a szüleinket. Örülni, ha újra lesz munkánk. Örülni, ha lesz iskola, óvoda és beindulnak majd a délutáni programok is. Örülni annak, hogy vannak mások, akiket eddig nem tudtunk, nem akartunk észrevenni. Örülni a tisztább levegőnek. Örülni a természetnek. Örülni egy mozinak, színháznak, koncertnek, istentiszteletnek. Örülni magának az életnek, és megbecsülni, hogy ez, nekünk, most – mármint az élet – megadatott. A ránk szabott mértékletesség pincéjéből így fogunk újra a felszínre emelkedni, hogy újraépítsük saját házainkat, minden egyes téglát újrarakva. Nagyhét. Az újrakezdés lehetősége is. Mert Ő megszenvedett értünk, és mi, immáron jó kétezer év óta, nem vesszük Őt észre. Pedig megváltott. Bűneinktől, gyarlóságainktól, esendőségünktől is. És ezeket most, amikor megyünk a vírus egyre sötétebb erdejébe, egyre tisztábban vesszük majd észre. Hogy kár volt Érte megkerülni és megkísérteni a világot, Ő itt állt eddig is a hátunk megett…

Olvassa el a szerző korábbi írásait is: