Vékony akaratunk, szemben a sorssal

Mondjuk ki, egyre nehezebb. Igaz, hogy most végre sokat lehetünk a családunkkal, végre látjuk a gyermekeinket minden órában és percben, és jóval kevesebb a kiadásunk – de, teszem hozzá nagyon gyorsan, majd’ mindenkinek a bevétele is. Mi több, van, aki az állását is elvesztette. Velük mélységesen együttérzek, és felháborítónak tartom, hogy amíg a profitot termeljük mint humánerőforrások egy nagy cégnek, addig vagyunk csak jó munkavállalók és amint az egyes cégvezetők nem látják a jövőt annyira jövedelmezőnek, a munkavállalókon verik le. A nehézség ebből is adódik. És abból is, hogy most mindent sokkal jobban meg kell szervezni, tervezni, logisztikailag összerakni, miközben a lehetőségek tárháza – amik eddig adottak voltak – korlátozott. Feleségemmel a március 27-i miniszterelnöki bejelentést együtt követtük figyelemmel, majd rögtön bújni kezdtük a rendeletet, leültünk reggelizni és megterveztük a következő két hetet.

Ezt mindjárt részletezem, de előtte még egy dolog, amit már korábban is említettem: egyre jogosabb és egyre nehezebb a gyermekeimben csitítani a közösség iránti igényeiket. Mert szép és jó, hogy nem az 1876-os telefonforradalom idején tartjuk a kapcsolatot, de azért édeskevés az online beszélgetés, integetés és a fényképek tanulmányozása. Kevés, mert például a fiam már 3-4 napja minden nap elmondja, mennyire hiányoznak a barátai. A saját kis közössége, amibe két hét volt anno a beszoktatás. A lányomnál szintén ez a helyzet. Vajon, ha minden a régi kerékvágásba kerül (mikor? – ez rajtunk is múlik), akkor újra be kell szoktatni őket? Újrakezdeni az ottalvási küzdelmeket, a délelőtti és délutáni szeánszokat? Vajon lesz ehhez elég erőnk, türelmünk?

Április 11, a költészet napja

A tervezőasztalra rögtön kiterítettük, hogy mit lehet és mit nem. És még mielőtt valaki azt látná bele ebbe a rendeletbe, hogy elvették minden mozgásterünket, érdemes beleolvasni és megnézni minden korlátozó és engedő sorát. Tény: a magyar szabadságszerető nép. Küzd a saját szabadságáért, közösségének szabadságáért. Amit most egy vírus korlátoz, de nem megszüntet. Mert a szabad döntés joga még a kezünkben van. Így mi elsőként írtuk újra a napi terveinket, a családi kimozdulásokat, a szülők lopott én-perceit. A hétköznap/hétvége továbbra is mind öltözetben, mind tevékenységi körökben élesen elkülönül. Most már hétköznapokon az a szandál van rajtuk, ami a bölcsiben, oviban volt, öltözetben is lekövetjük ezt, és ugyanúgy kell fogat mosni, hajat igazítani, mintha indulnánk oviba.

Minden reggel pontban 8 órakor, ahogy az eddigi hétköznapokon, reggeli. Utána fél-egy óra kézműves foglalkozás, egyszerű: rajzolás, ragasztás, festés. Majd közösen készítjük az ebédet, van, hogy a lányom panírozza a húst, vagy éppen keveri a tésztát. És ha mindezekkel végeztünk, akkor van lehetőség egy órát a levegőn lenni, sétálni. Ami most annyiban változik, hogy minden sétánknak célja is kell, hogy legyen, így lehet, hogy egy egyszerű kenyérért közösen indulunk majd el. Igaz, a szabadban lehet mozogni, sétálni, de a gyerekek esetén ehhez a sétához célt is érdemes rendelni – hétköznapokon. Ebéd után nálunk még alvás jön. Így ekkor van időm nekem dolgozni, feleségemnek újabb kreatív játékokat összeállítani. És hetente 3-4 alkalommal ekkor edzünk is. Én már képes vagyok az előszoba szőnyegén is edzésnek minősülő tevékenységekre, és új otthonom a garázs lett – lábtörlő szőnyegen végezve számos gyakorlatot. A délután pedig illeszkedik a korábbiakhoz. Uzsi, kis szabadlevegő, közös játék és este nagyon kevés mesefilm, vagy diavetítés. És hogy miket írtunk rögtön fel? Sokkal koncentráltabban kell elhagynunk a lakásunkat, mindig a cél érdekében és lehetőleg a legkevesebb időtartamra, leszámítva, ha erdőbe megyünk sétálni.

A szüleinkről gondoskodni még nehezebben tudunk, de azt is heti két alkalommal meg kell szervezni, nekik ételt és más szükséges dolgokat beszerezni. Dolgozni tudok: körülményesen, de itthonról tartok gyakorlati, beszédtechnikai órákat; írom a blogot, interjúkat, és persze járok tévézni. Még. Tehát a legfontosabb: megnyugodni. És mindent még szigorúbban újratervezni, a terveket pedig betartani és betartatni. Ami most látható, április 11-ig, a költészet napjáig. Én pedig hiszek a költészet és költőink erejében, a magyar nyelv primátusában és a tavasz ébredésében.