csalad.hu - Fuss, Bence, fuss…
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Fuss, Bence, fuss…

Takács Bence
2020. ápr. 7. 16:00
Apajegy(zet)

Ha megkérdeztetek volna januárban, hogy idén magamtól fogok-e futni több mint 40 perceket monoton módon egy erdőben, tuti azt mondom: az én koromban futni csak a labda után szabad.

Ki a szabadba…

A koronavírus-járvány miatt elrendelt kijárási tilalom vagy a közösség által vállalt önkéntes karantén egyik pozitív következménye, hogy egyes magas légszennyezettségű területeken jelentősen csökkent a levegő szennyezettsége – jegyzi az Európai Környezetvédelmi Ügynökség. Felkapom erre a hírre fejemet. Hiszen az elmúlt időszakban sokan, sokszor magam is, egyre inkább lefelé néztünk, a talaj felé és nem a gyökerek megállapítása, hanem a ránk rakott terhek, megváltozott szokások, korlátozott lehetőségek és a mindennapok ellaposodása miatt. Holott! Kedves Naplóm, tudd meg, hogy bár végtelenül elfásulttá, motiválatlanná kezd tenni ez a járvány, de van, amit nagyon köszönök neki ...

Köszönöm neki, hogy Budapesten is, csakúgy, mint a világ nagyvárosaiban, sokkal tisztább a levegő. Nem járnak a repülőgépek, a nagyobb gyárak csökkentett kapacitással dolgoznak, a fővárosban eltűntek a dugók. A vírus megtisztította az életet adó levegőnket.

Én meg közben újra rátaláltam valamire, amit valamikor 2004-2005 körül elhagytam. Emlékszem, mint igen jó szinten evezős, aki napi akár hat órát is edzett, röhögve futottunk egy-egy edzésen 10-12 kilométereket bemelegítésként, az evezés előtt, vagy időre, a vízi edzés után. És igen, a csepeli szakaszon a Csepel SC-Csőhíd kb. 9 perc volt (ez 3 km), a kajaktelep, ami 10 km, kb. 30-32 perc. Mert nem futottunk, szaladtunk. Időre, vagy csak egymással versenyezve. Szép emlékként őrzöm, hogy egykoron a Kolosyról indultunk, bemelegítés volt a TV-toronyig való felfutás és utána következett egy vagy két úgynevezett MESZ-kör (1 kör=9 km). Ezt tettük télen, tusolási lehetőségek nélkül, nyáron, nagyobb versenyek előtt a távot rövidítve és az egészet tüdőégetésnek nevezve. Minderről lemondtam már. Nem ellustultam, hanem azt hiszem, megöregedtem. Futócipőimet foci és squash cipőkre cseréltem, az egyéni, monoton futást pedig társas sportolásra. Igaz ez úgy is, hogy idén januárban egy sérülés miatt (mintha valamit megéreztem volna az idei évből) kénytelen voltam a gyors irányváltásokat megkövetelő labdajátékokat futópadra cserélni, ahol előtte gondosan beállítottam a TV-csatornát, bemelegítettem és valahogy rávettem magam egy laza 20-25 percre.

Aztán jött a vírus

Amikor csak a hír kopogtatott, egyik első utam – mint oly sokaknak – egy sportszereket forgalmazó boltba vezetett. Fekvőtámaszozáshoz fogantyúk, gumikötelek, némi súlyzókészlet, feleségemnek jóga matrac, gyerekeknek görkori. És nem gondoltam akkor még arra, hogy a kosaram tartalma nem teljes. Újra elkezdtem itthon edzeni (erről egy későbbi fejezetben részletesen írok majd, addig kigyúrom magam), amíg a gyerekek alszanak, hetente 2-3-szor. De valami hiányzott. Azt hiszem, a feeling, a felszabadultság, az endorfin, a teljes izzadás, a teljes kiégés. Szóval hiányozni kezdett a futás.

„Így kezdtem el újra futni.”

3 hete már annak, hogy először felmerészkedtem a hegyre. Oda, ahol egykoron róttük a köröket, ahol végigvágtáztunk a repülőtérig, onnan vissza, szinte habzsolva a kilométereket. Lábamon squash cipő, öltözetem inkább otthoni pizsama, karomon rendes óra. Kis bemelegítés, és elkezdtem…kocogni. Abban a tájban, amit nagyon jól ismertem és most mégis ismeretlen volt. Ilyen sebességgel sokkal élesebbek a kavicsok, gyorsabban jönnek a kövek, veszélyesebbek a kis kanyarok és sokkal hosszabb az utazás. De kint voltam, a szabadban. Lábaim engedelmesen jöttek velem, tüdőm jelezte, hogy tetszik neki, de pulzusomon éreztem: nem kell a régi időkből többet átemelni. Így kezdtem el újra futni. Egyedül. Monoton módon. Senkivel sem versenyezve. Semmilyen nagyobb célt magam előtt nem lebegtetve. Csak a feelingért. Elsőre 7 kilométer. Jólesett. Másnap fájt mindenem. Másodjára, ami a legnehezebb, ismét jó hetes, és így jöttek a napok, az ünnepek, amikor a szabadban végre futhatok, szabadon, magam legyőzését minden egyes alkalommal igazolva. Nem sokat. Hét, max. tíz kilométereket. Az otthoni kondik kiegészítéseként. És kezdem nagyon élvezni újra az életet.

Kedves Naplóm, foci és squash cipőimet elraktam, és képzeld, újra van futócipőm, a sporttáskában legfelül. És egyáltalán nem értem, hogyan tudtam futópadon edzeni, mikor nekünk ilyen gyönyörű erdőink vannak. És mindezt nagyon köszönöm neked. Vírus. Csak ne rázzunk rá kezet…

Olvassa el a szerző korábbi írásait is: