Akinél hatalmas térkép díszeleg a présházban, rajta minden borvidék jellegzetes borával. Ott hallott a kéknyelűről. Hogy az a Badacsony bora. Mert hát miről is beszélgetnénk a szőlőben, elhullott őzagancsok, rókapillék, smaragdzöld gyíkok és világbajnok szöcskék társaságában. Kérdeztem, hol lakik ez a Feri bácsi? Reziben, mondta, apukámmal voltunk nála… 

A Rezi szóra, mintha valami vetítőben ülnék, peregni kezdett egy régi film. Ott ültem emlékeim mozijában, és ott volt velem egy mezítlábas falusi öregasszony, a rezi Mama. Nem ismertem személyesen. Mégse felejtem. Mert vele egy újabb titkát értettem meg az emberi léleknek. A gondoskodás, a törődés, az örömteli szolgálat örökre szóló parancsát. Parancs? Inkább a belé ivódott óvó szeretet – ez lehetett az eredője a rezi mama különös „mániájának”.  

A rezi Mamáról Margit mesélt nekem. Nem emlékszem, hogyan került szóba, hogy Reziben él a nagymamája. Egy év híján százéves.  

Fájós derekamat masszírozta Margit, akinek nyílt, természetes modora, tapintatos figyelme, kicsattanóan egészséges, feszes bőre, fényes arca, nevetős szeme, göndör haja volt. Míg kezelésbe vette a testemet, mesélt. Reziben él az édesanyja és az édesapja, meg a majd százéves rezi Mama.   

Rám terítette a lepedőt, bekente a lábam és nekilátott. Erős kezébe fogta, és gyúrni kezdte a lábfejet, a vádlit, a csípőt, a derekat. A hátamat, vállamat, karomat, fájós nyakamat…  

S közben mesélte Margit, ki is az ő nagymamája.    

– El nem tudom gondolni, milyen anyagból gyúrták. Nem volt beteg soha. Pedig a lábán én cipőt sose láttam. Nem szívelte, mezítláb járt világéletében. Mondtam neki még tavaly is, Mama, megfázik! Dehogy fázok, gyere, nézd, vigyed csak el ezt a kis paradicsomot…! Mindig adott. Mindig pakolt valamit. Diót, befőttet, olyan paradicsomlét sehol nem ittam, amilyen az övé volt. Bicskelekvárt… 

- Bicskelekvárt…? 

- Azt. Felénk így hívják a csipkebogyót. Mennyi bicskét szedtünk a Mamával! Megszedtük, pucoltuk, ő meg befőzte. Az ő lekvárja volt a legsűrűbb, a legfinomabb. De szerettem vele menni! Mindent ismert. A füveket, a gombákat, a gyógyító növényeket. Sose veszekedett. Szelíd és fürge, mint az apró énekesmadarak, hipp-hopp, itt volt, aztán már kint vágta a szárat, gyújtotta el a tüzet, guggolt a meztelen talpán… Ilyen.  

A testem már átmelegedett. Hallgattam Margitot, nem figyeltem a sajgó derekamra, nem éreztem a zsibbadt nyakamat, a rezi Mama volt előttem, a bicskelekvárját ízlelgettem. Nem szóltam, jó volt csöndben lenni, s egyre beljebb merülni Margit történetébe.  

– Jó egy éve lett egy különös szokása a Mamának. Egy babát kért. Akkor már többet volt odabent a házban. Vettünk neki egy hajas babát. Az a baba lett az ő gyereke. Az lett a mindene. Úgy bánik vele, mint egy igazi kisbabával. Eteti, itatja, öltözteti, meg is füröszti. Beszél hozzá… 

– Miket mond? – kérdeztem, mert már rég elvesztette fontosságát a fájdalom, s a vágy, hogy megszűnjön, egyedül csak az öreg rezi Mama lett fontos, a kisbabájával. 

Margit átteríti a lepedőt, a vállam jön sorra. 

– Hogy miket mond neki a Mama... Nem értjük. Valami torokból jövő, dödörésző, csicsíjgató halandzsa nyelven szól a babához. Nem tudom utánozni. Mint amikor az egészen kicsi gyerekek beszélni tanulnak, s még minden hang, minden elképzelhetetlen hangzó ki tud jönni a szájukon. Hát így beszél az én rezi Mamám az ő utolsó gyerekéhez. Ott fekszik mellette az ágyban, el nem engedné… 

- Hajas baba? 

 - Az. Még fésülgeti is, és énekel neki, mondja, mondja, dédelgeti azon a nekünk teljességgel érthetetlen nyelven…  

Halkan beszél Margit, erős tiszta hangon. Közben nyújtja, gyúrja, keni a testemet.  

A rezi Mama jár a fejemben, meg a családja. Ahogy megveszik neki hűségesen az újabb és újabb babákat… Arcom a masszírozó pad nyílásának szorul, a lepedőn át szedem a lélegzetet. Peregnek a könnyeim. Miért sír az ember, ha egy ismeretlen öreg parasztasszonyra és a babáira gondol. A csipkelekvárjára. Mezítlábas, fürgeléptű, csöndes életére…  

– A harmadik babát vettük neki – mondja halkan Margit. Mossuk, amíg lehet, de ahogy eteti, itatja, elkoszolódik rendre. 

Hallgattam. Feküdtem mozdulatlanul. Csak hullt, hullt a könnyem a masszírozó pad lepedőjébe. S elomlottak, szétestek a görcsök, az izmok fájdalma kimúlt, elernyedt a test, viaszosan puha és lágy lett minden érzés és gondolat. Tér és idő egybeolvadt, egyetlen hosszú pillanattá. Ott voltak mind. Rezi Mama, Margit, apja és anyja, akik a mezítlábas öreg mamát ellátják… És ott voltam én is, a hallgatódzó idegen. Bármilyen furcsa is, a végtelent éreztem, mint kislány koromban. A másokért élés örömét. A rezi Mama vágyát, hogy élete végén még mindig törődhessen valakivel… Az egyszer volt élet boldogságát és bizonyosságát, ami megismételhetetlen csoda, éppen ezért soha, soha el nem múlik…  

 Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblogidőskorgenerációkon átívelő együttműködéscsalád mint pozitív érték