A nagymama konyhája a ház legsötétebb helyisége volt. Eredetileg szobának szánták, de hogy a fia megnősült, elfelezték a házat, ez lett a konyhája, az egyik utcai szoba meg a hálója. Így hát padlós volt a konyha, egy rugós dívány állt a fal mellett, a kislány szeretett odakucorodni. Ugrálni is jó volt rajta, de azt a nagymama nem engedte. Itt mindig félhomály uralkodott, mindig meleg volt, s rántott leves köménymagszaga keveredett a bukták, a fánkok, a palacsinták illatával.

      Azokban a napokban, amikor a szemben lévő laktanya szigorú zárt kapuja tárva nyitva állt, felhúzták a sorompót is, a kislány kíváncsian kereste a hatalmas udvarról a katonákat. De eltűntek a katonák, és a kislányt nappal is beparancsolták a kertből. 

      Akkor már apa és Szerdahelyi bácsi éjjel-nappal bent ültek a nagymama konyhájában és hallgatták a rádiót. Amikor benyitott látta, a nagymama összetett kézzel ül a díványon, fekete kendőjét kikötötte, hangtalanul mozgott a szája, imádkozott. A kislány valahányszor benyitott és oda akart menni hozzá, apja valami szelíd türelmetlenséggel rászólt.

      – Kislányom, menj most ki!

      Nem értett semmit. Anyja is csak megsimogatta a fejét, s miközben kanalazta a grízt a kisöccse maszatos szájába, ezzel nyugtatta:

      – Hagyd aput, ezek felnőtt dolgok… 

      Felnőtt dolgok, ezt érezte, és azt is, hogy minden más lett. Az iskolában Kossuth-jelvényt osztottak a gyerekeknek, a tanár bácsi, aki eddig egyest adott, ha valaki a templomi kórusban énekelt, most a hosszú barna bőrkabátjában az egész második osztályt elvitte misére. Házukkal szemben, a laktanya előtt emberek álldogáltak, egyszer egy nagyobb csapat bement az elhagyott udvarra. A nagymama nappal is lehúzta az utcai ablakán a redőnyt.       

      Valami bizonytalansággal vegyes öröm és izgalom volt a levegőben, de félelem is, főleg nagyanyján érezte, különösen amióta KisAnti a legnagyobb unokája eljött és mindenkitől elköszönt. A sötét konyhában sírva ölelgette, valamit dugott a zsebébe. A kislánynak KisAnti volt a legkedvesebb unokatestvére. Igazi férfi volt már, tizennyolc éves, műszerész, magas, kékszemű, ha beugrott hozzájuk, az ölébe vette és azt kérdezte:

      – Na, mi van az iskolában copfos kisasszony?

      Most utoljára nem kérdezett semmit, csak fölemelte és magához szorította.

      – Nagyra nőj, kis copfos…

      Apja is hosszan ölelte, a keresztfia volt, sokáig szorította a kezét. 

      – Adj majd hírt valahogy…

      Hír nagy sokára jött, de soha többé nem találkoztak. 

      Azokban a napokban Szerdahelyi bácsi a hosszú ősz hajával – senkinek nem volt ilyen haja a faluban –, ott ült náluk késő estig, néhányszor ott is aludt, ami egészen szokatlan volt. Csavargatták a rádiót, anyja jól beszélt németül, fordította, mit mondanak más adók, őket az öccsével hamar lefektették.

      Az iskolában szünetet rendeltek el, a kislány örült, hogy nem kell elmennie otthonról. Napok vagy talán hetek teltek így. Egy hajnalon nagy robajra, lánctalpak zajára, katonák menetelésére ébredt. Anyja a redőny rései között lesett ki. 

      – Oroszok – súgta hátra.

– Te maradj az ágyban, kislányom – simította az arcát, felrázta, begyűrte nyaka köré a kisdunyhát és kisietett. Akkor már fűteni kellett, de reggelre mindig kihűlt a szoba. 

      Még sose látta az apját sírni. Mezítláb ment ki a nagymama konyhájába, félt a szobában maradni. Most senki nem mondta, menj ki, kislányom. Szólt a rádió, apja ott könyökölt mellette, rázkódott a válla. Nagymamán még nem volt kendő, kócos volt a befont haja, odahúzta maga mellé a díványra és csak simogatta, simogatta a fejét.