Én ezt onnan tudom, hogy kezembe akadt egyszer a Nagy Manó Könyv. A Nagy Manó Könyvnek az elején ott egy térkép. A világ legeslegeldugodtabb csücske is szerepel rajta. És akkor ott, megláttam. Megláttam, hogy mifelénk nagyon sok manó lakik. Talán a legtöbb. Őket kereste az a négy kisgyerek, aki nekem a világon a legeslegkedvesebb. Reggel és este, éjjel és nappal, vásár és ünnepnap, hétfőn, kedden, pénteken, egyfolytában mindig őket keresték. Onnantól volt ez az örök keresés, amióta valahogy tudomást szereztek a manókról. A segítő manókról. Akik mindent elintéznek és minden jóban benne vannak. És attól a pillanattól akármerre jártak, mind csak kutattak kerestek. Erdőben, vízmosásban, gyökerek között, falevél mögött, a locsoló kanna csövében, a gereblye fogaiba akadva. Keresték kályhacsőben, tulipán kelyhében, mohaszőnyeg alatt, vadkacsa hátán. Kutatták a konyhaszekrényben, a mosógép alatt, a papa kabátzsebében, a mama kölnisüvegei között… Keresték, keresték, egyre. De csak nem leltek egy fia manót sem. Lassan már búsulásnak adták a fejüket, pedig igazán nem voltak búsulós gyerekek. 

És akkor, egyszer csak egy téli napon vendég érkezett a házba. A Tanárnő. Szemüveget viselt, és gyönyörű, színes, kézzel kötött harisnyát. És ugyanolyan színes kézzel kötött egyujjas kesztyűt hordott. Messziről jött, messzi északról. Olyan hideg vidékről, hogy ott, ha októberben leesik a hó, nem olvad az el, csak majd áprilisban. Úgy hívták, Kirsti. Leült, elővette a kötőtűit nekiállt egy félig kész színes zokninak és megkérdezte a gyerekeket:

- Na, megtaláltátok már a manókat? 

- Honnan tudod, hogy keressük? 

- Hallottam – mondta Kirsti. 

Kezében csattogtak a kötőtűk. És akkor elmondta. Elmondta, hogy hol laknak most a manók.

- Messze fönt északon, egy eldugott kis faluban. Ott élnek a legtöbben. Öregek, fiatalok, asszonyok, gyerekek. Valaha itt laktak a közelünkben, pont ott, ahol kerestétek őket. Erdőben, vízmosásban, gyökerek között, falevél mögött, a locsoló kanna csövében, a gereblye fogaiba akadva. Ott laktak a kályhacsőben, tulipán kelyhében, vadkacsa hátán. Bebújtak a konyhaszekrénybe, a mosógép alá, a papa kabátzsebébe, a mama kölnisüvegei közé – hogy közel legyenek. Hogy segíteni tudjanak, ha kell. De ahogy telt az idő, azt vették észre, hogy az emberek körül valami elromlott. Akkora a lárma, a veszekedés, az autóbűz, a zsibvásár, a csinnadratta és a felfordulás, hogy beleőszült a legtürelmesebb manó is. És elköltöztek arra, amerre a madár se jár. Még a rénszarvasokkal vándorló lappok is csak ritkán találnak rájuk. Van viszont néhány kitartó manó, aki nem menekült el, s én azt is tudom, hol rejtőzködnek. Majd ti is rájuk találtok egyszer – nézett a négy testvérre titokzatosan Kirsti és már a zokni szegélyénél jártak a kötőtűi. 

Nem mondott többet. Másnap fölhúzta a meleg kézzel kötött harisnyáját, megtörölte a szemüvegét és elment olyan hirtelen, ahogy jött. 

Telt, múlt az idő. Én is kerestem az itt maradt manókat, de nem leltem rájuk. Egyszer csak mégis rájuk akadtam. Elmondom, hol.

Vonatra vártam egy kopott vidéki vasútállomás várótermében. Kint hideg szél fújt, bent fűtöttek. Két kijárat, csapóajtó, három régi pad telefirkálva, „Szeretlek Bence” fekete filccel. Oldalt kávéautomata, szemetes tartály. Bejön két ijedt fiú, nem mutatják, de ijedtek. Tizenöt-tizenhat évesek, tiszta ruha, cipő, iskolatáska. Utánuk nyomban egy letolt nadrágú elhanyagolt gyerek egy lánnyal. A fiú farmerjának ülepe majd a térdéig lóg, megáll terpeszben, ahogy a durva gengszterek a filmekben és köp egyet. Odasuhint a fiúk felé. A lány vihorász. A két fiú kimegy az ajtón. Nem mutatják, de látszik, hogy menekülnek. A lógó ülepű vészjósló lassúsággal utánuk. Az ajtóig még köp néhányat. Akkor látom, szelíd vonású, szinte rózsás az arca. De nagyon igyekszik, hogy kemény és durva legyen. A lány vihorászva követi. Ahogy kimennek, a két ijedt visszajön, leül a padra az automata mellé, számolgatják az aprópénzüket. 

- Kitelik bőven – mondja a nagyobbik. Bedobják, kijön a csokis kávé, ülnek a padon, kortyolják. 

Ajtó csapódik, bejön a lógó nadrágos a lánnyal. Nézi a kávézó fiúkat. Köp egyet. Aztán rám néz kihívón. Én meg valami mást látok. 

- Meghívhatom magukat egy kávéra vagy forró csokira? – kérdem tőle. 

Hallgat kicsit, aztán válaszol.

- Köszönöm, nem kérek. Te? – szól oda a lánynak.

A lány hallgat, megrázza a fejét: - Nem, köszönöm. 

Eztán a köpködés abbamarad. A terpesz sem akkora már. Már többen vagyunk a váróteremben. A fiú még tüntetően fölteszi a lábát a padra, megköti a cipőjét. Húzza az orrát. Megböki a lányt.

- Van nálad pézsé? 

- Most nincs.

Ekkor egy kicsi, félénk nő, kötött sapka, szemüveg – kivesz a táskájából egy papír zsebkendős tasakot, a fiú felé nyújtja. Köszönöm, mondja a gyerek, kifújja az orrát, összegyűri a papír zsebkendőt, körbenéz. A kávézó fiúk egyike a sarokba mutat.

- Mögötted…

Megfordul, célozza a szemetest. De nem dob, közelebb lép. Újra céloz, kosár, beletalál. 

A vonat öt percet késik, bemondják. Az ifjúság kivonul. Látom a manókat a vállukon. Akik nem mentek el. És a kötött sapkás szemüveges kicsi nő vállán is ott ült egy. Ha hiszik, ha nem, kacsintott.