Feltehetően az olvasók többségének nem mondok újdonságot azzal, hogy azt a csodálatos szót, ANYA, lehet legalább négyféleképpen mondani. Hanni legalábbis ennyiféle módon tudja kiejteni attól függően, hogy mit akar vele elérni, vagy csak a tudomásomra hozni. 

Van az ÓÓÓ Anyaaa. Ezt többnyire akkor használja, amikor például rám ragaszt egy doboznyi sebtapaszt. Egyem a szívét, ilyenkor megzabálom, ahogy akkurátusan leszedi a papírkákat a ragadós részről és a testem minden olyan négyzetcentiméterére ragaszt belőle, ami kilóg a ruha alól. Amikor a végére ért, megsimogat, nyugtázza, hogy jó munkát végzett, felsóhajt és akkor mondja, hogy ÓÓÓ Anyaaa. Mondanom sem kell, hogy ettől elolvadok, és ilyenkor valóban a világ leggyönyörűbb szavának hallom. 

Na, aztán jön a fekete leves! Van az anya, anya, anya, anya. Egymás után kb. 300-szor. Ilyenkor csak úgy mondja. Még nem jöttem rá a miértjére, hacsak nem az az oka, hogy egészen egyszerűen addig is rá figyeljek. Mintha a nap 24 órájában történő ráfigyelés nem lenne elég. Természetesen eléri a célját, hiszen nem is tudnék másra figyelni, és akkor kiröhög. Ilyenkor szeretnék haragudni, de olyan édesen röhög, hogy nem tudok.  

Altatásnál van egy speciális anyaaaaaaa, aaaaanyaaaaaa. Ezt olyan dallamosan képzeljétek el. Ilyenkor azt várja, hogy énekeljek neki, és énekelek is, mint egy szófogadó kisangyal. Bár ő is ilyen szófogadó lenne, de mint azt már tudjátok, ez a szertartás akár másfél-két órát is eltarthat, úgyhogy egy idő után már nem annyira őszinte a mosolyom. Aztán amikor már ott szuszog békésen és olyan, mint egy kisangyal, akkor már csak a jóra emlékszem újra. Ezeket a pillanatokat imádom.   

És szándékosan a végére hagytam azt az „anyát”, amiről már korábban írtátok a kommentekben, hogy várjam ki a végét, és térjünk rá vissza. Jelentem alássan, már értem, miről beszéltetek oly sokan. Szóval van az a bizonyos ANNNNNYYYYAAAAAAAA. Ez van akkor, amikor semmi nem jó, és minden (is!) idegesíti. Namármost, mivel tudható, hogy javában benne vagyunk a dackorszakban, mondanom sem kell, hogy ezt hallom a legtöbbet. Annnnya, annnnnnnnnyaaaaaaa, annnnnnnnnnnnnnyyyyyyaaaaaaaa. Remélem, sikerült érzékeltetnem, és a lelki füleitekkel (ha lelki szemünk van, biztos van lelki fülünk is) halljátok, ahogy ez megy eggggééész álllllóóóóó naaaaaap. És töredelmesen bevallom, hogy a nap végére már nem annyira tűnik szépnek ez a bizonyos szó. Szóval ismét igazatok volt. De azért azt is hozzá kell tennem, hogy a legdurvább nap után is, amikor tényleg szinte 24 órában megy a hiszti és az „anyázás”, mindig eszembe jut, milyen szerencsés vagyok, hogy hallhatom ez a szót. Amikor erre gondolok, olyan, mintha gondolatban megpofozgatnám magam, hogy “ejnye, tóthgabi, ne rinyálj, volt idő, amikor nem hitted, hogy valaha neked ez lesz a ‘neved’ ”… és akkor újra vagyok töltve.  

 Most is itt ül velem szemben, ahogy születik a blog, és tömi magába a kiflit. Az egész arca nyálas morzsa, vizsgálja az arcomat és szerintem pontosan tudja, hogy róla van szó.  

Van, hogy percekig tanulmányozzuk egymást. Ő vizslat engem, én meg őt. Szoktam azon gondolkodni, hogy amikor fentről kiválasztott, vajon tisztában volt-e vele, hogy ez lesz. Vagy hogy amikor méricskél, vajon azon agyal, hogy „ej, Hannaróza, de beválasztottál! 

Mert én szoktam azon morfondírozni, ahogy nézem a huncut mindenségit, aki éppen kiröhög, ahogy próbálok szigorú lenni, hogy Úristen, most mindent visszakapok! Sőt, a Marika kettő az egyben. A Krauszom összes zsiványsága, az én nem is tudom… néha nem könnyű vérmérsékletemmel…. Juj!  

„Marika, ne edd fel a földről, vagy tudod mit, egyed fel a földről”!  Marikám közben elkezdte felcsipegetni a kiflimorzsákat a földről. Zsigerből még legtöbbször rászólok, aztán elengedem. Azért egy szavatok nem lehet, elég gyorsan lazulok. 

Egyébként arra jöttem rá, hogy ha lazulok, Hannim is jobb fej, és amikor jó fej, akkor nagyon. Olyan igazi vagány kiscsaj. Tényleg azon kapom magam, hogy a babámból egyszer csak kisgyerek lett. Most, hogy Gábor alig van itthon, mert forgat, sokat vagyunk kettesben, és csajos programokat csinálunk. Már van egy csomó közös hobbink. Csacsogunk, vásárolgatunk, jókat nevetünk. Tulajdonképpen lett egy mini barátnőm. Fésülgeti a hajamat, adogatja a sminkeket, kiválasztja magának (is) a ruhát, amit hordani akar. Van kedvenc színe, a lila és mondja is, hogy ljija. Imádom, hogy egy csomószor azon kuncogunk, hogy nem értem a szót, amit mond, és elmondatom vele egymás után jó sokszor. A tesómmal a múltkor majdnem bepisiltünk a nevetéstől, mert úgy mondott valamit, hogy nem értettük.  Máig nem tudjuk, mit jelentett, azt sikerült kisilabizálni, hogy vélhetően egy mesében látott karakter neve volt.  

Uramisten, most nézem, hogy minden tiszta morzsa… mégsem ette meg mindet a földről a kis bio porszívóm.  

Visszatérve a szavakra, gondoltam, egy párat megosztok veletek.  

A nyunyókáját (tudjátok, amit én kumkum pápának hívtam) ő „hessinek” hívja. A labda, az „dámdám”, a Sanyi kutya „Nyanya” és amikor a Krauszom focit néz, mindig mondja, hogy gój, gój.  

Én meg állandóan mondom is neki, hogy Marika mondjad ezt, Marika, mondjad azt, Marika számoljál. Pedig becs’ szó, azt is megfogadtam, hogy nem fogom produkáltatni, de muszáj, mert megzabálom, ahogy mondja.  

Az csak most tudatosult bennem, hogy folyamatosan két nevet használok rá előttetek is. Ez azért van, mert valóban mindkét nevét használjuk. Ő már tudja, hogy amikor Marikát mondok, akkor minden oké. De amikor Hannizom, akkor lesz irgum-burgum. Ezt akkor használom, amikor más szülő a gyerek teljes nevét, vezetéknévvel együtt. Illetve, azt is szoktam, de akkor az már a nagy gáz van kategória. Tehát, amikor egyben mondom, hogy „idefigyelj, Krauszhannarózamária”, akkor jobb menekülni! Nem csak neki, az utcában is mindenkinek. Na jó, ilyen még nem volt… de még lehet.  

 Összefoglalva: élvezek a lányommal minden egyes napot.  Amiket eddig lopott percekben csináltam, most már vele teszem. Az én kis minibarinőmmel. Már alig várom, hogy vigyem koncertemre. Remélem, tavasszal arra is sor kerülhet!