Megemelem a kalapom... - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Megemelem a kalapom...

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2021. aug. 29. 14:00
Tóth Gabi – Kendőzetlenül

Minden blog előtt nagyjából eltervezem, hogy kb. miről fog szólni az aktuális bejegyzés, és eddig még többé-kevésbé sikerült is tartanom magam a terveimhez. Most azonban az élet „kicsit” közbeszólt, mert Hanni egyik pillanatról a másikra megbetegedett, és ez teljesen felülírt minden forgatókönyvet.

Szóval nézzétek el nekem, kérlek, de ez most lehet, hogy kicsit kuszább iromány lesz, mert az elmúlt négy napban összesen aludtam hat órát, és nem egészen úgy jönnek a gondolatok, ahogy szeretném. Hanni még mindig nyűgös, és nagyon anyás, de már legalább le tudom tenni, mert az elmúlt napokban így vagy úgy, de csak rajtam létezett. Emlékeztek, mikor Covidos volt a család, akkor is magamra kötve cipeltem egész nap. Na, ez most is így történt, csak annyival volt rosszabb a helyzet, hogy most aludni sem aludt külön, kizárólag rajtam, azt is max. fél órákat, mert ez a bizonyos három napos láz nagyon megviselte. Engem is. Ez volt a második betegsége életében. Bevallom, a Covid után azt hittem, már semmitől nem fogok megijedni, de most azért bepánikoltam. Persze azonnal csináltattunk tesztet, de szerencsére negatív lett. Ennek ellenére nagyon magas volt a láza, két napig egyáltalán nem evett és nagyon gyenge volt. Borzasztó volt látni, ahogy annyi ereje sincs, hogy felálljon. Az volt a szerencsénk, hogy a láz miatt azért viszonylag sokat ivott, így legalább a kiszáradástól nem kellett tartanunk. A gyerekorvosunk természetesen most is megnyugtatott a maga Buddha módján, de az csak addig működött, amíg ott volt. Ahogy nem egy légtérben tartózkodtunk, megint rápörögtem valami tünetre és azonnal felhívtam. Szóval forró dróton lógtunk szinte huszonnégy órában, még jó, hogy nem csak a gyerekekhez van türelme…

Végül pont úgy lett, ahogy a doki megmondta: három nap után mintha az egészet elvágták volna. Még kijöttek ugyan rajta számomra rejtélyes pöttyök, de mint kiderült, éppen ezek jelentették a betegség legrosszabb napjainak lecsengését. Tehát már elmondhatjuk, hogy túl vagyunk a nehezén. De most nagyon összenőttünk az én „csalogányommal”, úgyhogy amikor először el kellett jönnöm itthonról, nagyon sírt utánam, és én is utána. Borzasztóan megviselt mindkettőnket az elválás, úgyhogy rohantam is haza, és most is úgy csüng rajtam, mint egy maki…

Amiről pedig eredetileg írni akartam, az Krauszom hiánya a Totem alatt. Most már annyit talán elmondhatok, hogy akkor fogytam le olyan drasztikusan, amikor a műsor forgott. Biztos sokan túlzásnak vélitek, de úgy éltem meg, mintha elhagyott volna, azzal a különbséggel, hogy én beszéltem rá… Jó, tudom, ez most tényleg kusza. Szóval ő először nem akarta elvállalni, de én mondtam neki, hogy ilyen hosszú bezártság után jót fog tenni, ha részt vesz a műsorban. Három éve vagyunk együtt, ebből az elmúlt másfél évben tényleg szinte el sem mozdulunk egymás mellől. Kellett, hogy egy kicsit érezzük a másik hiányát… hát mit ne mondjak, bejött. Azt az aprónak egyáltalán nem mondható momentumot kifelejtettem a számításaimból, hogy nem csak nem lesz itt, de nem is fogunk tudni beszélni. Egyáltalán. Semmit. Semmikor. Soha. Sms-ezni sem. Seeeemmmmiiiiiii. Szóval, amikor elment, akkor nagyon bőgtem, de amikor azt közölte, hogy most veszik el a telefonját, akkor úgy éreztem, itt most vége a világnak. Ráadásul csak magamat okolhattam, mert ugyebár én beszéltem rá. Kicsit visszafelé sült el ez a puska. Utáltam magam. Az elmúlt három évben még egyetlen napot sem töltöttünk egymás nélkül, nem hogy ennyit! Pláne úgy, hogy tényleg semmit nem is tudtam róla. Aztán össze kellett szednem magam, hiszen Hannikámmal az életünk zajlott tovább, de nagyon nehéz volt. A lányom előtt próbáltam visszafogni magam, de azért azt sem akartam, hogy azt higgye, nem hiányzik az apukája. Tudom, hogy neki is hiányzott, mert sokat simogatta a fotóját a csöpp kis kezeivel. A legkegyetlenebb mégis az volt, amikor Hannit is elvitte Zsuzsi mami (Gábor nevelő anyukája) és én ott maradtam tök egyedül. Először nagy volt a szám, hívtam a barátnőmet, hogy menjünk végre kávézni, beszélgetni, sétálni, bárhova, mert kvázi szabad vagyok. Aha, csak aztán hazamentem az üres házba, és szinte felperzselt a magány. Süketítő volt a csend. Próbáltam úrrá lenni magamon, de nem sikerült, úgyhogy fogtam magam, inkább átmentem anyuékhoz és ott aludtam náluk. Aztán másnap, amikor újra az otthonunkban voltam, egész nap a közös képeket és videókat nézegettem, sírós zenéket hallgattam és bőgtem. Olyan volt, mintha a Krausz a frontra ment volna.

Így utólag már számomra is kicsit komikus, de akkor nagyon megszenvedtem. Mindenesetre két óriási tanulságot szűrtem le a férjem nélkül töltött időből.

1. Három év után is nagyon szeretem, és nem tudom nélküle elképzelni az életem (szerencsére nem is kell).

2. Megemelem a kalapom minden egyedülálló szülő előtt, mert ők igazi hősök!