Körtvélyesi Miklós: „A táborainkban az egész családra fókuszálunk”

Mikor találkoztál először a szörfözéssel?

– Nagycsaládban nőttem fel, negyedik gyerek vagyok. Mindkét szülőm mérnök eredetileg, de végül sportolóvá avanzsáltak. Mikor a 80-as évek közepén elérte hazánkat a szörfös láz, nagyon megtetszett nekik ez a sportág. Édesapám el is kezdett építeni egy szörföt a testvérével, ami végül óriási szerelem lett. Természetesen a testvéreim, amint lehetett, elkezdtek szörfözni, én akkor még elég kicsi voltam. Tízévesen azonban én is ráálltam a szörfre, és onnantól nem volt megállás. Mivel én voltam a legkisebb, én kezdtem a legkésőbb a szörfözést, de én csináltam a legtovább. (nevet) A testvéreim, ahogy polgári foglalkozásuk lett, abbahagyták, én meg maradtam.

Rögtön látszott, hogy tehetséges vagy? A versenyzés hogyan indult be?

– Mivel sportolók a szüleim, rögtön felmerült, hogy versenyszerűen szörfözzek. Elég hamar kiderült, hogy ebben viszonylag sikeres is vagyok, ráadásul a szörf akkoriban még nem volt annyira népszerű Magyarországon. Télen amennyit tudtunk, síeltünk, a nyarat pedig a Balatonnál töltöttük. Volt egy kis nyaralónk Balatonakarattyán, ami most is megvan. Amíg a szüleim dolgoztak a szünidő alatt, én a nagymamámnál voltam, és semmi mást nem csináltam, csak ellógtam, és szörföztem. Tizenöt éves korom körül fordult komolyabbra a dolog, ugyanis bekerültem a korosztályos válogatottba, sőt, elég korán a válogatottba is, így egyre inkább ennek rendeltem alá az életemet. Ezért is jelentkeztem a Testnevelési Egyetem tanári szakára, de később aztán szakedzői végzettséget és sportmenedzseri diplomát is szereztem.

Volt bármilyen más polgári foglalkozásod az életed során, vagy egyből belevágtál az oktatásba?

– Volt, de alapvetően a sport és az oktatás volt mindig is a terv. A gimnázium alatt a síoktatásba is belekóstoltam. Egy ismeretség révén az akkori egyetlen hazai síiskolába, az OSC-be (ma Budapest Gyermek Síiskolának hívják – a szerk.) kerültem. Egy műanyagpályája volt a Svábhegy oldalában, ott tanítgattuk a gyerekeket. Ez a két dolog elég egyértelművé tette, hogy merre menjek. Az egyetem utáni időszak pedig mondhatjuk úgy, hogy a pályafutásom csúcsa volt. Akkor voltak a legjobb eredményeim, és akkor mentem ki az olimpiára is. 2000 elején derült ki, hogy nem én jutottam ki, hanem Gádorfalvi Áron (magyar szörfversenyző – a szerk.), és mivel akkor nem volt szövetségi kapitányunk, ami ma már mindenkinek van, mindent én intéztem. Így jött a lehetőség, hogy kikísérhettem Áront Sydney-be. Nagyon nagy tapasztalat volt, azóta is jóban vagyunk. Az olimpia után kezdtem el komolyabban vitorlázni, és a síoktatás is egyre nagyobb szerepet kapott az életemben. Akkoriban egy sportszerkereskedő cégnél dolgoztam egy évet, majd később még egy évet egy hasonló munkakörben. Ezeket hívhatjuk polgári foglalkozásnak, de végül is, amit most csinálok, az is az.

A családi táboroztatás mikor jött az életedbe?

– Kicsit a véletlennek is köszönhető. Együtt dolgoztam egy idősebb oktató lánnyal, aki időközben úgy döntött, hogy orvosi vonalon szeretné folytatni a tanulmányait, ezért kiköltözött Amerikába. Így rám maradt egy kis csoport, akiket már élesben oktathattam. Elkezdtem hobbi szinten évi egy-két tábort szervezni. Elég jól ment, évről évre nőtt a létszám. Aztán egyik évben a táborozó gyerekek szüleinek volt egy kis összezördülése az OSC vezetőivel, aminek az lett az következménye, hogy a szülők elém álltak, és azt mondták, hogy ők megcsinálják az egyesületet, csak vigyem tovább a táboroztatást. Az egyik ügyvéd szülő 1999-ben be is jegyeztette nekünk a Körte SE-t. A név a becenevünkből jön. A gyerekek a kis körték, mi felnőttek pedig a nagy körték. Az egésznek az a különlegessége, hogy gyakorlatilag a sícsapatban lévő gyerekek alapították. Eleinte sítáborokkal, síversenyekkel foglalkoztunk, majd később elindult a gyerekek szörföztetése, vitorláztatása is. A kezdetek kezdetén a helyszín a saját nyaralónk volt Balatonakarattyán. Kis létszámmal, kezdetleges körülmények között. Az egészbe később a nővérem, Zsófia is bekapcsolódott, aki eredetileg óvónő, de mellette sí segédoktatóként is dolgozott.

Úgy láttam a honlapotokon, hogy kézilabda is szerepel a repertoárotokban.

– Igen, most már van az is. Megörököltünk egy csapatot, ami elég szépen kinőtte magát. Több mint kétszáz gyerek kézilabdázik nálunk.

Ez valóban nem kevés. Mit gondolsz, mi különbözteti meg a ti egyesületeteket másokétól?

„nagyon családorientáltak vagyunk”

– Azt gondolom, hogy az, hogy mi nagyon családorientáltak vagyunk. Nekem is négy gyermekem van, a bátyámnak négy, a nővéremnek három, nagyon összetartó család vagyunk. Emiatt a táborainkban nemcsak a gyerekekre fókuszálunk, hanem a szülőkre is. A profilja ennek az egész halmaznak a család lett. A nyári vizes táborok persze azért inkább a gyerekeknek szólnak, hiszen az iskolai szünet miatt ez a szülőknek is ideálisabb. De itt is próbálunk rendszeresen családi rendezvényeket szervezni. Korábban volt például olyan horvátországi tengeri vitorlástáborunk, ahol a gyerekeket kishajóval vitorláztattuk, a szülőket meg nagyhajóval. Ebédnél és délután találkoztak egymással. A sítáborral kapcsolatban is mondják mindig, hogy olyan jó, mert délelőtt meg délután mindig szétszedem a szülőket és a gyerekeket két-két órára. Ilyenkor a felnőttek is beállhatnak oktatásra, ebédszünetben meg újra örülnek egymásnak. Ez így nagyon szépen kialakult. Húsz-huszonöt táborunk van egy évben. Mindemellett van egy sí versenycsapatunk, ami a három legjobb csapat között van. De a szörf versenycsapatunk is a harmadik-negyedik legeredményesebb az országban.

Ehhez azért elég sok oktatóra van szükség.

– Rengetegre. Heten dolgozunk itt a boltban, akik nyáron átvedlünk szörf- és vitorlásoktatókká. Emellett pedig van egy húszfős oktatói brigádunk, akik jóval kötetlenebb tagjai az egyesületnek. Leginkább önkéntes alapon vagy diákmunka keretein belül jönnek segíteni a táborokba. Egy táborban mindig van egy táborvezető, van egy vitorlás szakedző és mellette két-három oktató, akik az alapvető oktatói feladatokat ellátják. Ugyanígy néznek ki a sítáborok is.

Hány gyereket fogadtok a táborokban? Nő a létszám?

– Húsz-huszonöt fő. Most már inkább több, huszonöt és afölött. Az utóbbi három évben stagnált a létszám, de azt gondolom, hogy ennél sokkal előrébb menni nem is nagyon lehet. Azért ehhez kell egy humán erőforrás, és a nyár is véges időben. Augusztus utolsó egy-két hetében nincs is tábor, mert nekünk is kell valamikor egy kis szabadság. Meg az embernek van családja is.

Bizony, neked ráadásul négy gyermeked van. Hogy kell elképzelni egy napodat? Ide-oda rohangálsz egyik táborból a másikba? Hogy tudod ezt összeegyeztetni a családdal?

„Elfogadtuk, hogy ez ilyen élet. Máshogy nem lehetne együtt a család.”

– Nem teljesen, de majdnem. Az biztos, hogy rohangálok jobbra-balra. A feleségemmel már az elején megbeszéltük, hogy ez egy ilyen élet. Négy gyermekünk van. A legnagyobb hét és fél, a legkisebb két éves. A nővéremnél a gyerekek már egy kicsit nagyobbak, így ő most jobban megteheti, hogy egy kicsit nagyobb részt vállaljon be. Szerencsére kinevelődött egy olyan oktatói gárda is, akikre sok mindent tudunk bízni. A saját beosztásomat is próbálom úgy szervezni, hogy akkor menjek, amikor iskolai szünet van, így a családom is tud jönni velem. Nyilván így pénzben egy kicsit húzósabb, de ha nem így lenne, akkor nem tudnánk együtt lenni. Hiszen télen közel két hónapot töltök sítáborokban. Most másodikos a legnagyobb gyermekem. Egyelőre nagyon jó tanuló, elengedik mindenhova, de később ez is biztosan egy kicsit izgalmasabb lesz. Jó sokat csomagolunk, sokszor ki se pakolunk a bőröndből, csak a szennyest. Utazás közben tanulunk is velük, szóval nem könnyű. De elfogadtuk, hogy ez ilyen. Máshogy nem lehetne együtt a család. Nyáron annyival könnyebb, hogy a nyaralónkba le tud költözni a feleségem a gyerekekkel, én pedig onnan mozgok. Reggel elmegyek 8-9 körül, este meg hazamegyek 5-6 órakor. Így tulajdonképpen olyan, mintha lenne egy nyolcórás állásom. Ez nekik is szuper, mert ott vannak a Balaton-parton. Illetve, ha úgy van, akkor átjönnek a táborba, fürdőznek, alkalomadtán vitorláznak. A gyerekek is szokják már a légkört.

Még nem kezdtek el szörfözni?

– Egyelőre elég kicsik, de nyilván úgy vannak szocializálva, hogy nincs sok választásuk. (nevet) Én nem erőltetek semmit, de mind elég jól síelnek. A két nagyobb már versenyezget is, mert van kedvük. A szörfhöz és a vitorlázáshoz viszont kell egy bizonyos szintű szellemi és fizikai érettség. Hét-nyolc éves kor előtt nem nagyon van értelme elkezdeni, mert nem értik, mit miért csinálnak, a szörf esetében ráadásul a vitorlát is meg kell tudni tartani. A két nagyobbik gyerekemnek van egy apró vitorlája és azzal tanulgatnak nyaranta.

És a kétéves?

– Ő most tanult meg síelni. Nagyon ambicionált gyerek. Mondjtessem egyik sportot sem a gyerekeimnél, de nincs mit tenni, ők ebbe születtek bele.

A feleségednek nem volt nehéz hozzászoknia ehhez a fajta életmódhoz?

– Szakmáját tekintve építész, de ő is indult szörfversenyeken hobbiból. Ott ismerkedtünk meg. Sportos családból való, síelni is elég jól tud. Már az elején elmondtam neki, hogy nem árulok zsákbamacskát, ez az életforma ilyen. El kell fogadni, hogy sok utazással jár, de próbáljuk ehhez igazítani az életünket, például, ami az állandó pakolást illeti. Amikor nagyobb lakásba költöztünk, földszintit választottunk. Ezzel együtt tény, hogy elég mozgalmas életet élünk. De működik, egyelőre. (nevet)

Ezek a cikkek is érdekelhetik: Bárdosi Sándor-Bárdosi Ildikó: „Csodák pedig léteznek”; Kiválasztott minket egy angyal; „Szeretem az életünket. Így tökéletes”