Jogosítványt kellett meghosszabbítanom, s bár mondták, hogy lehet azt onlájn is, meg ügyfélkapun is, ki se kell mozdulnom otthonról, fotelből szépen el tudom intézni – mit mondjak, nekem nem sikerült. Úgy látszik egy őskövület vagyok, és amíg lehet, maradok is. Nekem emberi szó kell, ügyintéző, akinek köszönök, és ő is visszaköszön, akinek a szemébe nézhetek… szóval egy Ember, aki azon a nyelven beszél, amin én és megérti, amit mondok. Ezért szenvedek mindenféle céges telefonautomatától… amikor már lenyomod az utasítás szerinti tizedik gombot és még mindig a nyugtató zene szól, s ezt már hosszú félórája gyakorlod…  

Egy szó, mint száz, elmentem a legközelebbi kormányablakhoz. Volt persze időpontom, az igazsághoz tartozik, hogy azt gyerekjáték volt megkapni. 

A bejárati ajtó mögött pult, nagyméretű üvegablakkal, de nem ült mögötte senki. Két hölgy, egy fiatalabb és egy idősebb ott álltak, mintegy vendégfogadók az üvegablak előtt. Az ifjú hölgy rezzenéstelen vonásokkal, az idősebb azzal a mosollyal, ami nincs odatapasztva az arcára, hanem akkor születik, amikor rád néz:

- Segíthetek? 

Megvárja, amíg elmondod, hogy milyen ügyben jársz, aztán szép nyugodt mondatokkal tájékoztat, mi a teendőd, hol foglalj helyet, körülbelül mikor fogsz sorra kerülni. S hozzáteszi:

- Ha tizenöt perc múlva sem hívják még az ablakhoz, jöjjön vissza kérem, utána nézek.

És mosolyogva a következő ügyfélhez fordul. Nem megyek messze a bejárattól, ahelyett, hogy olvasnék, a hölgyet figyelem. Tanulmány, ahogy a különböző emberekkel foglalkozik. Rosszul mondom, nem tanulmány – tanítani kellene, ahogy az érkező emberekhez fordul. 

Csupaideg ötvenes férfi érkezik. Látszik rajta, hogy majd szétrobban. Az ajtónálló hölgy feléje fordul:

- Uram, látszik, hogy kellemetlensége volt, elmondaná? Hátha tudok segíteni.

A férfi egy darabig handabandázik, aztán belekezd a végehosszanincs történetbe, amit a hölgy valami ügyes fordulattal megszakít és onnantól, már a tennivalókat mondja, közben a víz-automatát mutatja, együtt elmennek odáig, a férfi iszik egy pohár vizet és teljes békében leül az egyik széksorba, onnan figyeli a kijelzőt. 

Ekkor fiatal férfi jön egy hét-nyolcéves kisfiúval a széksorok közül. Valami nincs rendben, a kisfiú tépi magáról a trikóját, a bőre lángvörös, az arca is, végig a karja… a trikóval legyezi magát és fojtottan mondja:

- Ég, apa, megint ég… 

A hölgy a gyereket nézi, ez súlyos ekcéma, mondja közben elkéri a sorszámukat, telefonál, és már kiséri is az ablakhoz, ahol soron kívül intézik, amiért jöttek. 

Még végignézem, ahogy egy törékeny öreg hölgyet igazít el, aki tele van kérdéssel, nagyot hall és nem az a mesebeli nagymama típus. De őt is le tudja szerelni, nem sajnálja az időt, a jó szavakat - és ez a kulcs. 

Magamban piros pontokat osztogattam az ajtónálló hölgynek s még néztem volna sokáig, de megjelent a sorszámom és egy élő kedves hivatalnokhoz kerültem. Köszöntünk egymásnak, pikk-pakk elintézte, amiért jöttem, s abban a biztos tudatban távoztam, hogy elvagyok én digitális ügyintézés nélkül – boldogan.