A kis faliújságomon itt előttem a sok kép között ott van egy mokány, kemény tekintetű hároméves kölyök, Vince. Tartózkodó bizalommal néz a világba. Lányom-lehetne fiatal barátnőm, Eszter kisfia. A levele mondatától, „Vincének szalagavatója volt” megmelegedett a szívem tája, s gondolataim sajkáján beúsztak egy régi utazás képei… 

Ködös, zúzmarás reggelen indultunk útnak. Napot már jó egy hete nem láttunk. Egyszer, egyik délelőtt, úgy tizenegy óra tájban készült ugyan áttörni a ködfüggöny, de elhagyhatta az ereje, visszahúzódott, a kerek fehér folt fénye egyre tompult, a világ félhomályban maradt. Vakoskodtunk, mint a szobában, ahol kialudt a gyertya, s már csak árnyékok ülnek a térben fény helyett. 

       Ez a reggel mégis fehéren izzott. Vastag zúzmara ült mindenen. Tűhegyes, gyémántos mázzal vonta be a bokrok és fák ágait, a füvek mesés, hófehér kontúrral dőltek egymásnak, a kerítések, drótfonatok megannyi ünnepi rajzolat. A szántások élén fehér csíkok, a gödrök és göröngyök ezüströgökké lettek. Ahogy engedett a fagy, a fák alatt fehér permet lepte be a földet. Mesebirodalom. Egy erdőszélen megállunk. Nekidőlök egy fatörzsnek, körbefog a tél fehér csodája, „zúzmara hull szárnyas hajamra, csiklándani benyúl nyakamba, bársonyon futnak perceim…”

      Suhanunk a tájban. 

      Felsőzsolca, Hernádkak…

      Hernádkakra való Kerekes tanító néni. Kilencvenkilenc évesen még találkoztunk vele. Klárika, a lánya mondta, száznégy éves korában még megfőzte az ebédet. Kerekes tanító néni, született Kónya Erzsébet mesélte, Nagytoronyáról, ahol éltek, s ami most túl van a határon, egy szál ruhában kellett elmenekülniük. Kitelepítési paranccsal keresték őket. Verdeső szívvel, órákig feküdtek a falutól nem messzi szántón, a zabban. Egy szlovák ember a faluból ott dolgozott a szomszéd földön, nem szólt, mintha nem látna semmit. Egyszer csak köhentett.

         - Elmentek, indulhatnak tovább… 

       Így menekültek át a megmaradt Magyarországra.

       Fehér világban utazunk tovább. A tábla balra mutatja Bekecset, a falu alvége ideér az útra. 

      Bekecsen laktak a barátaink. Egy éjjel, amikor kiscsikója született az öreg kancájuknak, az apjuk fölkeltette a gyerekeket, mind az ötöt, fölosontak együtt az istállóhoz, odakapaszkodtak a pókhálós ablakra, úgy nézték a születés fájdalmasan gyönyörűséges csodáját. 

        Az út szélén a fák még mindig zúzmarásak, a Sátoraljaújhely táblát is fölül fehér pánt díszíti. Nézem, ahogy a város szívében a vadonatúj téren Kazinczy tekintetes úr bejőve Széphalomról, ahogy minden nap, most is az útját a Levéltár felé veszi. Egyik apró vendéglátónk, Vince meg is áll előtte, megmutatja legújabb szerzeményét, egy kibelezett zseblámpát. A tekintetes úr bronzalakja mintha bólintana. 

       Vince ötéves önérzetes férfiember, akiről két fontos dolgot már tudok. Az egyik, hogy hároméves koráig, környezetét némi bizonytalanságban tartva, nem volt hajlandó megszólalni. Se a maga, se a világ dolgairól nem beszélt. A másik, hogy eme nagy hallgatás dacára mindenki tudomására hozta, hogy semmi más nem érdekli, mint a lámpák és a hozzájuk tartozó huzalok, kapcsolók, aljzatok, konnektorok, hosszabbítók. Hároméves korát elhagyva, Vince megszólalt. A lámpákhoz még trafók, elektromos tekercsek, sorozatégők és egyéb, kizárólag a villamosság körébe tartozó eszközök, szerszámok és kiegészítők társultak. 

         A házban, ahol Vince él, lakik egy öreg ezermester. Van már talán nyolcvan éves is. A lépcsőház polcain sorba rendezve ott vannak az alkotásai. Arasznyi szekerek, taligák, stráfkocsik, fiákerek, homokfutók, parányi kovácsműhely, bognárműhely, ekék, pumpás tűzoltókocsi és a hozzá való felszerelés, mind-mind fából. Csiszolva, vasalással, kocsilánccal, fékkel, minden hozzávaló szerszámmal. Csak bámultam. 

        - Te Vince, nem szeretnél ezekkel játszani? 

        Rázza fejét.

        - Nem. 

        A nyomaték kedvéért megemeli a szétszerelt zseblámpát, amihez az előbb guberált egy félig égett konnektort és így szól.

        - Ilyet, Pali bácsi nem tud…

        Az öreg ezermester ilyet tényleg nem tud, a kisfiút viszont a szekerek láthatóan hidegen hagyják. 

        Ám Vince és Pali bácsi szenvedélyének hőfoka mégis bizonyos hasonlóságot mutat. Történt ugyanis, hogy Pali bácsiék pár napra elutaztak. Az udvari garázsukba, ahol a mélyhűtő mellett a szekerek is otthont kaptak, távollétükben betörtek. A szomszédok felhívták, s kérték, sorolja föl, mi minden volt a garázsban, hogy tudják a nyomozók, mit keressenek. 

Azt mondja a telefonba Pali bácsi:

         - Huszonöt szekérnek kell lennie, a többi kár nem érdekel. 

        A szekereknek szerencsére nem lett bajuk, viszont az összes fagyasztott csirkének lába kelt, de az ilyen malőr az igazi ezermestereket nem ejti kétségbe. 

Becsukom a szemem, ott van előttem a sok kis szekér, meg mokány kis barátom, kezében a huzalokkal. S fényesen világít a frissen kapott levél mondata: Vincének szalagavatója volt...

Akkor azon a régi utazáson már sötét volt, amikor valaki azt tanácsolja, kerüljünk inkább, Kenézlőnél ilyenkor már nem jár a komp a Tiszán. Hát kerülünk. Az út két oldalát csillogó fehérbe fogják a reflektorok. Jobbról is, balról is erdők zúzmaraezüstje, odafönt fagyosan szikrázó csillagok. A falusi házak ablakaiból meleg fény hullik a sötétbe. Gávavencsellőbe érve, harangszót hallunk. Akkor jut eszembe, mindjárt karácsony…