A hároméves Adorján és családja, beleértve a szüleit és a bátyját, Ágostont, hetek óta János vitéz-őrületben élnek. Apa és anya felváltva, folytatásban olvassák fel Petőfi remekét. A fiúk már skandálják a fülbemászó sorokat. Jankovics Marcell János vitéz rajzfilmjét ki tudja, hányszor látták. Csákók készülnek és furulyák, seprűnyélből falovacskák, a kardokról nem is beszélve. Kardélre hányják a kutyafejű tatárokat, valamint a derék János vitéz minden ellenségét. A két fiú alaposan beleéli magát a mesébe, rajzolnak, festenek, most minden a János vitézről szól.   

Nemrég vendégek voltak náluk, volt jóféle trakta, finom étel, jó italok, a felnőttek beszélgettek, s amikor már eltelt a délután és szedelőzködtek, a háziak a szokásos marasztalással élnek: Már el is mennétek, ugyan, ne siessetek, maradjatok még! A fiúk felfigyelnek a mozgolódásra, ekkor Adorján megszólal: 

„Ezért itattalak, ezért etettelek…!?” 

(Ha valaki nem emlékezne, felidézem az eredeti versezetet, amikor Jancsit elkergeti a gazda: 

„Ezért tartottalak? Ezért etettelek? Sohase kerüld ki a hóhérkötelet!”             

A kamaszodó gyerekekről beszélgetünk, és megjegyzem, hogy a közelünkben élő három kislány milyen harmonikusan, könnyen, szinte észrevétlenül veszi ezt a se szülőnek, se gyereknek nem könnyű időszakot. A mamájuk bólogat. 

– Bármilyen furcsa, a covid oldotta meg a gondunkat. Az, hogy itthonról tudtam és tudok azóta is dolgozni. És amikor hazajöttek az iskolából, nem az üres lakásba jöttek. Ráadásul nem is egyszerre végeznek. Így sorban, mindenkivel megebédeltem és hallgattam. Leültek és beszéltek, mondták, az egész délelőtti feszültséget kiadták magukból. Jöttek a sztorik a felelésekről, mi volt a dolgozattal, mondták a történeteket, barátnői pletykákat, összeveszéseket és kibéküléseket, mindent, mindent el tudtak mondani. Külön-külön. Kettesben velem. Megnyugodtak. Az volt, azt hiszem, a lényeg, hogy valaki meghallgatta őket. Ráadásul az anyukájuk. Sürgetés és sietés nélkül. 

Amikor elköszöntem, eszembe jutott az a bölcs gyerekpszichológus, aki, amikor unokái születtek és a felnőtt gyerekei tanácsot kértek a gyerekneveléshez, csak ennyit mondott: Érjetek rá!                                    

A csarnok parkolójában egy autóból kis rózsaszínű csomagot ügyeskedik ki egy fiatal nő. A csomagról lassan kiderül, hogy gyerek. Alaposan felöltöztetve, tetőtől talpig rózsaszínbe. Ilyen a kezeslábasa, a kezeslábason a sok-sok műszőrme. Rózsaszín műszőrme szegélyezi a kapucnit, az díszíti a kezeslábast a csukló és a boka körül. Rózsaszín nyuszifülek bólogatnak a sapkán, a gyerek alig látszik ki közülük, pedig helyes pofikája van. Amikor anyukája kiveszi ezt rózsaszínű felhőt, és a karjára veszi, egy kedves hölgy rájuk csodálkozik. 

- Dórikám, hát nem is tudtam, hogy megvan már a babátok! De édes kislány…! 

A Dórikának nevezett kismama ránéz az ismerősére. Ki tudja, hányadszor mondja el, már ő is nevet az egészen. 

– Dehogy kislány, fiú! Csak a nyolcadik hónapig úgy tudtuk, hogy lány! Mindent megvettünk, és minden cucca rózsaszín. Most már így marad, majd kinövi…! Még szerencse, hogy kicsi… Nem tud tiltakozni… Igaz, Kisbence…?!

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetgyermeknevelésújszülött