Kétlábú gyerek és négylábú gyerek - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Kétlábú gyerek és négylábú gyerek

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2021. aug. 1. 14:00
Tóth Gabi – Kendőzetlenül

Gizi, Sanyi, Csubi, Boci, Lola, Carlos, Mila és „valahány név a naptárba’, eljövök még hozzátok, viszontlátásra pajtások”…. ez ugrott be hirtelen, amikor elkezdtem azon gondolkodni, hány kutyus is vesz/vett körül engem, illetve a családot csak az utóbbi években. Ha emlékeztek a Zsebtévére, és Móka Mikire, talán ismerős lehet a felsorolás és az idézet. Na, de én még nem köszönök el, ne örüljetek!

Mióta az eszemet tudom, volt kutyánk. Két éves koromban jött az első kutya, és nagyon rövid, de tényleg nagyon rövid kihagyásokkal, egész életemben volt négylábú, szőrös „tesóm”, később négylábú, szőrös „gyerekem”. Egyébként nem tudom, miért tettem idézőjelbe, mert tényleg azt gondolom, hogy felelősségben, törődésben, szeretetben, türelemben, elfogadásban, gondoskodásban nagyon hasonló, amit adni kell egy állatnak, és természetesen annyit is kapsz egy ilyen kis lénytől.

Szóval tulajdonképpen nem túlzás, ha valaki családtagként kezeli ezeket az állatokat, és úgy is éli meg a velük való kapcsolatát, ne adj Isten elvesztését. Utóbbira később ki is fogok térni picit hosszabban…

Fontos, hogy egy gyerek kutya mellett nevelkedjen

A lényeg, hogy szerintem fontos, hogy egy gyerek kutya mellett nevelkedjen, mert hiszem, hogy mentálisan, érzelmileg és természetesen fizikailag is nagyon jót tesz a fejlődésének. Ugyanakkor most kétségek merültek fel bennem, mert pár hete elvégeztem egy gyermek elsősegélynyújtó tanfolyamot, ahol elhangzott - többek között az is -, hogy milyen sok kisgyerek szenved el sérülést a család kedvence által. Igen tudom, én is szoktam hallani a hírekben a kutyatámadásokat, de bevallom, azok általában nagyon szélsőséges esetek, és nagy többségben olyan körülményeket mutat, ahol azért előtte a kutya bántalmazva volt, vagy inger nélkül, láncra kötve éli az életét.

Amelyekről most hallottam, azok olyan családokban történtek, mint a miénk, ahol a kutya családban szocializálódott, és egyszer csak bekattant. Ahol a szülők azt hitték, hogy ismerik a kis kedvencüket, hiszen ők nevelték baba kora óta, és álmukban nem hitték volna, hogy egyszer veszélyt jelenthet a gyermekükre. Ezen azóta nagyon sokat gondolkodtam és elkezdtem mérlegelni, mert pont az utóbbi időben jött az érzés, hogy talán bővülhetne a család… nem, nem testvérrel (mielőtt még szalagcím lesz), hanem egy új kutyussal.

Azon szoktam agyalni, hogy vajon mi történhet egy kutyus fejében, amikor minden előzmény nélkül egyszer csak megtámad egy gyereket. Mi válthatja ki belőle? Belenyúlt a tányérjába, netán meghúzta a farkát, hirtelen mozdulatot tett? De hát ezek mind előfordulhattak korábban is. Én, mint laikus arra jutottam, hogy ami a legfontosabb: semmiképpen nem ajánlom, hogy szaporítótól vásároljanak kutyát!

Tudom, hogy olcsóbb, és sokan ragaszkodnak egy-egy fajtához, de azt is tudni kell, hogy a szaporítótól vásárolt kutyák a legtöbb esetben nagyon rossz körülmények közül jöttek. A származásuk teljesen ismeretlen, gyakran testvérek frigyéből születtek, olyan anyától, akit évente több alom világrahozatalára kényszerítenek. Beteg, ideggyenge, visszamaradott kis állatok születnek, akiknek a sorsa csak addig érdekli a szaporítót, ameddig el nem adja. És még ha külső jegyeiben nem is mutatkozik meg, vagy legalábbis nem az elején, de mentálisan, érzelmileg nagyon gyakran eleve sérült kis lények ezek.

Én, mint - hangsúlyozom - nem szakember, józan, paraszti ésszel arra jutottam, hogy ez egy fontos tényező lehet. Talán a „kereslet-kínálat” elvén, ha az emberek végre hallgatnának azokra, akik azt szajkózzák, hogy ne vásárolj szaporítótól, akkor kereslet híján, a szaporítóknak nem érné meg beteg kiskutyákat „gyártani”, és eltűnnének végre a föld színéről… naiv elképzelés tudom, de muszáj hinnem benne.

Persze mondhatjátok, hogy a mi összes kutyánk talált eb, vagy mentett, vagy a kettő együtt, ami szintén azt jelenti, hogy nem tudjuk honnan jött, milyen körülmények között élt addig, amíg hozzánk került. Tök igazatok van. A talált, vagy örökbefogadott kutyánál is van rá esély, hogy nem a számunkra megfelelő kutya kerül a családba, DE! És ez egy fontos DE! Amennyiben menhelyről, állatvédő szervezettől fogadunk örökbe kutyát, ott azért csodálatos szakemberek vannak a segítségünkre, akik felmérik, hogy az adott családba milyen kutyát ajánlanak, másrészt amikor legalább részben ismert a kutya eredete, mielőtt örökbeadják, rehabilitálják; és csak akkor adják ki a kezük közül, amikor már mentálisan és érzelmileg elég stabil az örökbefogadáshoz.

Mindegyik kutyánktól mást tanultunk

Mi nagyon szerencsések vagyunk, mert eddig csak olyan kutyákat sodort (szó szerint is) az utunkba az élet, akik nekünk lettek teremtve. Nem én lennék, ha nem keresnék spirituális magyarázatot arra is, hogy melyik eb miért került hozzánk, de tudom/érzem, hogy mindegyik kutyánktól mást tanultunk, mindegyiknek más feladata van/volt az életünkben.

Hanni születése előtt Gizi és Sanyi, a két chiwawa lakott velünk. Sanyi tényleg olyan volt nekem, mint az anyaság előszobája. Annyira betegen, legyengülve került hozzám, hogy ha nem etettem volna fecskendővel 2 óránként (éjszaka is), meghalt volna. Soha nem volt még nekem ennyire kiszolgáltatva egy élet sem. Szó szerint én tartottam életben. Akkor csapott meg először ennek a hatalmas felelősségnek a szele. Hiába értem haza hajnalban egy fellépésről, hiába voltam esetleg magam is beteg, Sanyihoz fel kellett kelnem, gondoskodnom kellett róla. Sokszor eszembe jutottak azok a hónapok, amikor covidosan is ápolnom kellett a szintén beteg gyerekemet…

Gizi és Sanyi most Anyuéknál vannak, mert amikor Hanni született, mi 4 napot a kórházban töltöttünk, ezalatt a négy nap alatt apu vigyázott rájuk, és pont ennyi kellett ahhoz, hogy végzetes szerelem szövődjön közöttük. Mivel elég közel lakunk egymáshoz, és Hanni is rengeteg időt tölt náluk, úgy éreztük jónak, ha nem szakítjuk el őket egymástól. Nálunk úgyis minden kutya mindenkié.

„A kutyák azért jönnek az életünkbe, hogy megtanítsanak a szeretetre, és azért mennek el, hogy megtanítsák nekünk a veszteséget."

És amire pár sorral feljebb már céloztam, az a kutya elvesztése… Ez is egy olyan... hát fogalmazzunk úgy „ellenérv”, ami sajnos megmásíthatatlan. Amikor egy kutya hosszú évek után meghal (szándékosan nem elpusztult írtam), az tényleg olyan érzés, mintha kiszakítanának egy darabot a szívünkből. Elviselhetetlen a hiányuk és nagyon hangos a csend. Napokig, hetekig szoktam még hallani az apró körmök kopogását a parkettán, és érezni a jelenlétüket a haláluk után. Annyira fáj, hogy úgy érzem, megszakad a szívem. Minden alkalommal megfogadom, hogy nem lesz több kutyánk, de aztán ahogy telnek a hónapok, netán évek, persze ez felülíródik. Legutóbb a családunkban Boci után Lola távozott, és élénken él még bennem a tesóm elmondhatatlan fájdalma, amit érzett. El sem tudom képzelni, milyen lenne, ha Gizivel vagy Sanyival történne valami, pedig ez az élet rendje, és sajnos a kutyaélet nem tölti ki a miénket.

Az is érdekes, és biztos vagyok benne, hogy nem véletlen, hogy amint elkezd motoszkálni a fejünkben a gondolat, hogy esetleg új élet költözzön a családunkba, úton-útfélen szembejönnek velünk jelek, hogy tereljenek minket. Nekem most ez az idézet szúrta kis a szemem: „A kutyák azért jönnek az életünkbe, hogy megtanítsanak a szeretetre, és azért mennek el, hogy megtanítsák nekünk a veszteséget. Egy újabb kutya sosem a régi helyét tölti be, hanem kitágítja a szívedet. Ha sok kutyát szerettél, akkor a szíved hatalmas”…