Este még úgy terveztem, megkérdezem, van-e csicsizacsija, és, hogy ne legyek illirombi, arra is kíváncsi lettem volna, sikeresen helyettesíti-e otthon az összes tancsit a locsi-fecsi gyerkőcöknek. Mert ezeket a szavakat tanultam Koviubi pörivel című novellájából. Ám jött a reggel, gondoltam, hívás előtt ránézek még a Facebook oldalára. És akkor megismertem az öngyilkos Pami hátborzongató történetét. Mit mondjak… össze kellett szednem magam. A történetek ugye nem a hangulatát tükrözik?

– Nem, semmiképp, egészségesen változó a kedvem. Johanna lányom teszi ki a szövegeket, abból gazdálkodik, amit 30 év alatt termeltem. Ezek mellett napi két bejelentkezéssel tartom a kapcsolatot az olvasókkal, délben és este hatkor én szemezgetek saját dolgaimból. Ilyenkor igyekszem egy kicsit megmagyarázni a szövegeket. Azt tapasztaltam, hogy a karantén alatt nagyon sokak igénye a személyes jelenlét. New Jerseytől Torontóig, Dániától Portugáliáig, Felvidéktől Délvidékig rengetegen ülnek ilyenkor gép elé, vagy nézik vissza utólag az adásokat. Olyan, mintha beülnék a nappalijukba.

Szeret szélsőséges hangulatot kelteni?

– Olyat, ahogy a világ mozog. Tragikusat, komikusat, szívszorítót vagy éppen vicceset. Persze, az is nézőpont kérdése, hogy mi a vicces. Nemrég olvastam egy cikket egy erdélyi portálon. Megszállott kutatók beszéltek arról, hogyan gyűjtik össze az oltványokat a különböző, kihalófélben lévő almafákról. Olyan almaehetnékem támadt, miközben volt valami mélyen tragikus az egészben. A kicsit bolondos, tudományosan megszállott kincsmentők lelkesedése mellett ott van a nagyon szomorú realitás. Az, hogy meghalnak azok az idősek, akik még őrzik ezeket a régi fákat. Ez is jól mutatja, milyen gyakran keveredik össze az édes és a keserű. De az író az élet megszállottja, és szereti kevergetni ezeket az ízeket úgy, ahogy az életben látja.

Vagyis a karanténban is azt teszi, amit szeret.

– Szégyenletesen jól vagyok. Van bennem persze egy alapmegrendülés, hiszen sok minden hiányzik. Itt áll az én kocsim, amivel az országot szoktam járni. Meg itt van a feleségem autója, amit az apósomtól örökölt, két tonna ócskavas. Most kéthetente használjuk ezeket, amikor le kell menni a faluba valamiért. Itthon vagyunk, de van egy kincsünk, a kertünk. Itt metsszük a fákat, közben kerti budit fabrikálok.

Mit?

– Jól hallotta. Fával fűtünk, és azoknak a kalodáiból csinálom. Már tető is van rajta. Nagyon elegáns kerti budink lesz. Régebben is idegesített, most meg még jobban, hogy ivóvízzel húzzuk le a … na, hát tudja mit. Tudom én, hogy ez így civilizált, de közben mennyire undorító, hogy ami másnak kincs, azt mi így pazaroljuk. Jó, hogy nem aranyszemcséket használunk erre. Sok mindennel úgy vagyunk, hogy ez jár nekünk. Kell a perui szilva, meg az argentin bélszín. Sőt, nem elég egy szelet bélszín, mert Svájcban kettőt esznek. Akkor nehogy már mi ne együnk hármat. Keresztbe-kasul tekergünk a bolygón is, meg csinálunk akkora városokat, hogy a biológusok szerint azok kész vírustenyésztők. Ezzel most addig kísérleteztünk, míg sikerült egy igazán frankót előállítanunk. Húzgáljuk az oroszlán bajszát, amíg fel nem fal minket.

Ez most valami morális irgum-burgum?

– Nem, dehogy, hiszen én is haszonélvezője vagyok. A szöuli könyvfesztiváltól kezdve Vietnámon át nagyon sok helyen voltam. De tudom, hogy ezt a korlátlanul nagy mobilitást vélhetően már nem szabadott volna megtennünk. Nagy kísértés az is, hogy Kínából nulla forintért valamilyen kütyüt rendeljünk. Miközben tisztában vagyunk azzal, hogy ez valakinek a vére árán, a kétfilléres órabére miatt lehetséges. Szóval, van min elgondolkodnunk. Talán sikerül kapcsolatot találni a Teremtővel, aki ránk bízta ezt a világot. Ő azt mondta, gazdái legyünk a Földnek, és nem azt, hogy préseljük ki belőle az utolsó cseppet is.

A Mi újság? című rovatunk sajátossága, hogy a beszélgetés végén az interjúalanyunk jelképesen tovább dobja a labdát, vagyis eldönti, hogy legközelebb kit kérdezzünk meg arról, mi újság vele. Ön kinek dobja a labdát?

– Szabó T. Annának.


Olvassa el korábbi interjúinkat is:

interjúotthon a családmaradjotthonkultúra