Isten éltesse sokáig!

– Köszönöm, már éltetett 86 évig, de elkél a biztatás, nehogy abbahagyja.

Volt már ehhez fogható születésnapja?

– Olyan már volt, amelyiket az összes egykori kollégám megtisztelte a fellépésével, miközben semmit sem tudtam az előkészületekről. Otthonülősben is volt már részem a háború idején, amikor a szirénaszóra vonultunk le a légópincébe. De ilyen karanténos, családszétszakítós születésnapot nem éltem még át.

Senki sem köszönti személyesen?

– Dehogynem. Életem társa, Angéla, aki eltakarítja utánam a morzsahegyeket. Ő biztosan kedveskedik valamivel. De rajta kívül mindenki csak a telefonra és az email-re szorítkozik.

A bezártságban mivel tölti az idejét?

– Már túl vagyok a fiókok és a ruhás szekrények rendezésén. Mostanában írok vagy farigcsálok valamit, és nézném a tévét, ha nem az ismétlés ismétlését adnák újra és újra. Ami mindannyiszor elképeszt.

Azt mondta, hogy farigcsál?

– Azt is mondtam, de már a tévét kritizáltam, hogy milyen pocsék a műsora.

"Minden fában lakozik valami, ami ki akar belőle jönni. Én csak rásegítek."

Nem lepett meg, mert én is ugyanazt a műsorkínálatot látom. Új csatornák, ezerszer lejátszott filmcsomagokkal, premier feliratokkal, mert náluk először fut az ötvenéves Columbo és a hatvanéves Derrick sorozat. Tényleg elképesztő. A farigcsálása épp ezért sokkal jobban izgat. Miket farag?

– Mindig a fa mondja meg. Mindegyikben lakozik valami, ami ki akar belőle jönni. Én csak rásegítek. Született már parasztfej, a minap meg egy madár bújt elő az anyagból.

Úgy beszél, mint a fafaragás népmestere. Volt már kiállítása?

– Arra azért nem vetemednék. Magamnak faragok, legfeljebb a barátaimnak.

És miket ír?

– Élményeket. Amit az élet kínál. Ilyeneket és olyanokat is. Színházról, vadászatról, főzésről, karanténról.

Azokat is csak magának és a barátoknak?

– Elsősorban igen, de a minap írtam egyet a Magyar Konyhának és a főszerkesztő, Vinkó Jóska lehozta. A vadásztörténeteim pedig könyv alakban jelennek majd meg. Majdnem azt mondtam, hogy hamarosan, de a vírus elpusztította az időérzékünket. A „Vadakat mesélek” című kötettel a könyvhétre jöttünk volna ki, csakhogy a kiadónak októberre kellett módosítania a megjelenés időpontját.

Nem látszik unatkozni.

– Az jó, mert cseppet sem unatkozom. Sem most, sem soha. Mozgalmas életű vagyok.

A színház sem hiányzik?

– Jaj, az nagyon. Olyan vagyok, mint a trombitás ló vagy Pavlov kutyája. Mindennap ötkor kezdenék készülődni, aztán mindannyiszor rá kell döbbenjek, hogy nincs hová. A színház éltető közegem, amit semmi más nem pótol. Mondhatok ugyan verset vagy mesélhetek az interneten, de a színész és a közönség színházi együttjátszását semmi sem váltja ki. Az varázslat.

Miért is varázslat?

"mi lesz abból a háborúból, amit az öregeknek kell megvívniuk? Szerintem béke…"

– Mert ugyanaz a szöveg másik közönség előtt másként rezonál, miként a színész hangulatán is sok minden múlik. Itt minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen. És gondoljon bele, a jegyet váltó néző pontosan tudja, hogy semmi sem igaz a színpadon. Tudja, hogy nem halok meg, amikor leszúrnak, és nem vagyok akkora hülye, amekkorát játszom, és mégis sír vagy mégis kacag. Miért? Mert nem csak én akarom elvarázsolni a nézőteret, de a közönség is el akar varázsolódni. Közösen hozzuk létre a varázslatot.

Így április második felében nem csak a színházhoz nem lehet szerencséje, de a vadászatot is nélkülöznie kell. Sok ez a rosszból. Nem?

– Az erdőbe még csak-csak kimegyünk, de vadászat helyett sétálunk. Mégsem kesergek. Az nekem nem áll jól. Tudomásul kell venni, hogy most ezt dobta az élet. Mindig kitalál valami újat. Jobb, ha meglátjuk benne a jót.

Sok sikert hozzá!

– Én már megtaláltam.

Ne izgasson! Mi a jó a koronavírusban?

– A tapasztalat. Egy törvényjavaslaton jár az agyam. Arról szól, hogy háború idején a 18 és az 55 év közöttiek kötelező jelleggel karanténba vonulnak, így a harc az öregek reszortja marad. És mi lesz abból a háborúból, amit az öregeknek kell megvívniuk? Szerintem béke… Nem mondom, hogy még nem kell csiszolni kicsit a jogszabályi részleteket, de az irány már megvan.

Szerencsére a vírus nem tette tönkre a humorérzékét…

– Azt nem hagyom. Akkor jóvátehetetlen kárt tenne bennem. Most, hogy már két méter távolságot tartok mindenkitől, azon kísérletezem, hogy magamtól miként tudnék legalább másfél méterre eltávolodni. Azt hiszem, hogy ehhez még sokat kell gyakorolnom. Ha Isten tényleg sokáig éltet még, akkor ennek is a végére járok.

A karanténban a legfontosabb az aktivitás. Gyakoroljon sokat! És persze kívánom, hogy mielőtt eltávolodna saját magától, térjen vissza a színpadra. Az mindannyiunknak jobb lenne.

– Legyen úgy!