Azt szokták mondani, hogy a tízmillió focibíró és a tízmillió nevelési tanácsadó országa vagyunk. Meg azt is, hogy mindenki tud gyereket nevelni mindaddig, ameddig nem a sajátjáról van szó.
Annyit hallottam, olvastam az elmúlt években a fenti, egyébként nagy határozottságot sugalló mondatot, hogy megpróbálom egy picit górcső alá venni ezt a jelenséget. Igen, szerintem ez egy jelenség, mégpedig az a fajta, amelyik mutatni kívánja valamiféle ködös igazság látszatát, elfedi a régmúlt titkait.
Amikor a hírekben tragikus eseményekről, például gyilkosságokról hallunk, elborzadunk mindannyian. Dühösek vagyunk, elkezdjük keresni a felelősöket, majd szépen haladunk tovább. Ám ha a legvédtelenebb korosztályokból, a gyermekek vagy idősek közül kerülnek ki az áldozatok, egy kicsit jobban megérintenek bennünket ezek a történetek.
Tagadhatatlanul az a típusú ember vagyok, aki valahogy mindig belefut egy olyan témába, amiről markáns véleménye van. A címben feldobott kérdéskör is régóta foglalkoztat, de kellett egy kezdő lökés, hogy kijöjjön belőlem az, aminek ki kell…